Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

HTML

2019.02.05. 04:00 edlen

Csend és sötét

Városi életünk alatt hozzászokunk, hogy konstans zaj vesz minket körül. Nappal a forgalom és az emberek zaja, éjszaka pedig elektromos eszközeink halk zümmögése és az apró neszek a társaink. Így ritka az, amikor abszolút csöndben találjuk magunkat. Ilyenkor csak saját lépteink, a lélegzetünk és a szívverésünk halljuk, már ha eléggé felzaklat minket a totális csönd. Emellé már-már bónusz, ha mindezt sötétben tapasztaljuk meg.

Ma ki kellett mennem kétszer az erdőn keresztül a kupolákhoz. Először csak a sötét és a csönd vett körül. Fejlámpámmal a fejemen baktattam a kis erdei ösvényünkön, amiről már leolvadt a hó, de mellette még ott fehérlett két oldalon és a fák tövében. A lámpám megvilágította az utacskát és az erdőt. Az első fél percben nem is volt ez furcsa, hiszen számtalanszor kimentem már így este. De utána rájöttem, hogy valami hiányzik. A hangok. Teljes szélcsönd volt, nem susogtak a fák, a kis állatok is valahová elbújtak, így először csak a saját magam által keltett hangokat hallottam. Azt, ahogy mentem az apró szemű murvával beszórt utacskán, ahogy vettem a levegőt. Egészen hosszúnak tűnt így az a pár száz méter. Elintéztem a teendőmet, de még várnom kellett, így elindultam egy másik kupolába. De ekkor már nem voltam egyedül. Két zöldesen ragyogó szem nézett vissza rám a sötétből. Macska. Mentem tovább. A macska zajtalanul elfutott. De ekkor meghallottam egy másik hangot. Bagoly volt talán. Újra és újra. Sokáig csak mi ketten csaptunk zajt a nyugodt erdőben.

Visszamentem a kupolába, de a sötétből hallottam még egy hangot. Mesterségesnek tűnt, de nem tudom, hogy mi volt az. Nem is fontos. Utána megint csönd volt és csak mi ketten voltunk ott a bagollyal.

Jó másfél óra múlva ismét ki kellett mennem. Kiléptem az ajtón és egy fehér falba ütköztem. A hegyet beborították a felhők. A fejlámpám fénye szétszóródott az apró vízcseppeken és alig láttam bármit is a vakító fehérségtől. Mentem előre és a felhőcseppeket éreztem az arcomon. Csönd volt megint, csak én csaptam zajt. Ugyanúgy kimentem a kupolába, de most az út helyett csak egy fehér falat láttam. De jobban megnézve látszott, hogy nem egy homogén anyag, hanem apró kis felhődarabkák kaotikus halmaza az egész. A kis szemcsék össze-vissza kavarogtak a lámpám előtt, egy részük lecsapódott rám, a többi körülöttem örvénylett. Ellenállás nélkül haladtam a fehér káosz masszában. Tudtam az utat, így kijutottam a kupolához. Megtettem, amit meg kellett és ismét elsétáltam a másik kupolába. Utána a harmadikba. Elhoztam a pákát.
Ahogy visszatértem az első kupolához fénycsóva fogadott. Apró, világos pöttyök fénylettek át a ködön és egy fénycsóva az ajtó elé mutatott. Először az jutott eszembe, hogy olyan, mint a szentképeken az angyalok fénye, ami levilágít a földre és mutatja az utat a hívőknek. Majd az, hogy a mélytengeri halak fénnyel csalják csapdába prédájukat az örök sötétségben. De ez nem lehet csapda, hiszen én kapcsoltam fel azt a lámpát. Hacsak nem magamnak állítottam csapdát. De hisz ki más lenne itt a csöndben és a sötétben rajtam kívül?

Már visszajöttem. Halkan zúg a laptopom, és valami meghatározhatatlan helyről a szobámba szűrődik a fűtés halk zümmögése. Már nincs csönd és nincs sötét.
Azon gondolkodom, hogy vajon belesétáltam-e a saját csapdámba.

Szólj hozzá!

Címkék: éjszaka köd sötét csönd


2019.01.13. 17:26 edlen

Téli gondolatok

Van valami megnyugtató abban, amikor az ember egyedül sétál a hóban és a ködben. Sokan nem szeretik a telet, de én nem így vagyok ezzel. Nem zavar a hideg annyira, bár ahogy öregszem, ez egyre kevésbé igaz sajnos. Amikor pedig hó fedi be a teljes tájat, az nagyon gyönyörű tud lenni. A köd is sokaknak nem tetszik, mert nem lehet messzire látni és eltakarja a tájat, de szerintem a hóval kombinálva pont hogy ad egyfajta misztikus varázst a környezetnek.

Lehet, hogy önámítás, mert a hó és a köd elfedi a szemünk elől a halott földet, az élettelen növényeket, de valójában tudjuk, hogy amikor majd elmúlik a tél, ezek a növények új éltre kelnek és minden újra zöld lesz. De addig is, marad az elrejtett táj, aminek a részletei apránként bontakoznak ki a szemünk előtt, ahogy haladunk a ködben. Amit megközelítünk, az előbukkan, amit elhagyunk, az eltűnik.

Az ember nagyon messzire jutott az elmúlt évezredekben, de odabent még mindig állatok vagyunk. Ez a pár évezred még nem volt elég ahhoz, hogy kiirtsa belőlünk a kötődést a természethez. Ezért félünk még mindig a sötétben és várjuk, hogy egy ragadozó előrontson és ezért szeretünk kint lenni a fák között, az erdőben, a réten, a hegyekben. Itt, most, ez különösen érződött.

Valami elképesztően megnyugtató volt körbesétálni az obszervatóriumban úgy, hogy mindent beborított a hó, a tájat pedig köd ölelte magába. Csak a szelet lehetett hallani, a hó ropogását a talp alatt és a fák elszórt reccsenéseit. Az életnek semmi nyoma, nem lehetett hallani állatok motoszkálását, csak néha látszott egy-egy tappancsnyom a hóban. Ilyenkor az ember el tud merülni a természetben, ahogy a hideg szél az arcába csap és látja a fehér fákat és a hófehér földet. Ilyenkor könnyű megtalálni a belső békét. Bárcsak minden nap ilyen lenne.

Szólj hozzá!

Címkék: tél természet magány


2018.11.09. 14:07 edlen

Társkeresés

Iskolás koromban, amikor a Rómeó és Júliához hasonló drámákat elemezgettük, mindig csak nevettem, hogy hogy lehet valaki olyan idióta, hogy megöli magát amiatt, hogy a nő vagy férfi, akit szeret, nem vele van. Totál hülyének gondoltam akkor ezeket a szereplőket, de sajnos az elmúlt években rá kellett jönnöm, hogy a magány és a viszonzatlan szerelem a világ legrosszabb érzései közé tartoznak.

Már leírtam itt párszor, úgyhogy nem akarom bő lére ereszteni azt, hogy kikbe és mikor voltam szerelmes. Most inkább az újabb fejleményekkel foglalkoznék.

Év elején voltam másodszor nyelvvizsgázni spanyolból és volt ott egy tök aranyos lány, akivel tök jól elbeszélgettünk. Végül némi segítséggel írtam neki utána arckönyvön és beleegyezett, hogy találkozzunk. Nagyon boldog voltam, mert előtte évekkel randiztam csak utoljára. Szerintem jól is ment a dolog, egy teázóba mentünk el és tök jól elbeszélgettünk. Viszont, amikor a második találkára hívtam el, közölte, hogy amúgy neki van egy spanyol barátja, kivel bonyolult kapcsolatban vannak, szóval velem a romantikus vonalon nem nagyon tud továbbmenni. Úgyhogy ő sajnos kiesett.

Valentin nap körül írtam egy hosszabbat, mert már nagyon nem bírtam a bennem lévő feszültséget kezelni. Kiraktam ide is és arckönyvre is. Nagyon sokan írtak, olyan ismerőseim, barátaim is, akikkel nagyon régóta nem beszéltem vagy találkoztam. Nagyon jól esett, hogy írtak nekem és hogy bátorítottak. De nem csak ők írtak. Rámírt egy nőismerősöm is, akinek megígértem, hogy ezek a dolgok nem kerülnek ki a netre, szóval csak nagyon minimálisan említem meg a történteket. Az volt a lényeg, hogy nem érezte már jól magát a kapcsolatában és ismerkedni akart. Nem pont olyan nő volt, akire én vágytam, de akkor eléggé kétségbe voltam esve és úgy voltam vele, hogy a punci az punci, és ha csak alkalmi szex lesz belőle, már az is végtelenszer jobb, mint ami előtte volt. Végül elég katasztrofális vége lett a dolognak, úgyhogy most már örülök is neki, hogy nem lett belőle semmi.

Utána elmentem életemben először Rapid Randira, majd még utána később még egyszer és jóval később még egyszer. Elég jó dolog a cucc, mert így több lánnyal randiztam ez alatt a három alkalom alatt, mint az elmúlt 34 évben összesen. Ami rossz, hogy minden alkalommal csak azok nem jelöltek vissza, akik a legjobban tetszettek. De minden alkalommal összejött legalább egy randi, sőt, volt, hogy három lánnyal is összemeccselődtünk. Volt, akivel csak egyszer találkoztam, voltak,a kikkel többször is, de végül senkivel nem lett semmi. Volt, akinek én mondtam meg, hogy sajnos annyira nem tetszik, hogy ebből legyen is valami, volt, aki az első találka után nem vette fel a telefont és volt, akivel egyszerűen csak elhalt a kommunikáció. Ez sajnos elég szomorú, de úgy tűnik, hogy ebből a három rapid randiból nem sikerült olyan lánnyal találkozni, akivel össze tudtam volna jönni.

A munkahelyemen, illetve annak vonzáskörzetében vannak lányok, akik nekem nagyon tetszenek, de ők vagy foglaltak, vagy nem érdeklem őket. 1-2-nél bepróbálkoztam az elmúlt években, de sajnos semmi. Van most is olyan itt, aki nagyon tetszik, de vagy túl fiatal, vagy van barátja, vagy nem érdeklem. Van, akiben inkább lelki társat látok és van, aki inkább fizikailag vonz. De sajnos ez most teljesen mindegy is.

És van valaki most, akinek határozottan tetszem és nekem is tetszett az illető. De ahogy jobban megismertem, sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem tudnám vele ebben a formában elképzelni az életem. Ami nagyon szomorú, mert itt tényleg azt gondoltam, hogy végre lehet valami.

Illetve van egy lány (nő), aki tipikusan az az eset, hogy idővel kedveled meg. Még ő mondta annak idején, hogy ismerkedne velem, de én barom állat a barátzónába raktam. Azóta nagyon nagyon sokat beszélünk, gyakorlatilag miden héten találkozunk és elmegyünk együtt valahová...de csak mint barátok. Az elején én tényleg, csak barátként tekintettem rá, de ahogy jobban megismertem, nagyon megkedveltem. Egészen annyira, hogy most már nem csak barátként tudnék rá tekinteni, sőt. A probléma, hogy nem tudom, mi történne, ha ezt elmondanám neki. Ő is társat keres és azt mondta, hogy most van valaki, aki nagyon tetszik neki és már a csókig is eljutottak. Ebbe nem szeretnék belekavarni. Illetve én szeretnék családot és neki ugyan van egy kislánya, de én szeretnék saját gyereket. Ő pedig kicsit idősebb, mint én és nem igazán szeretne már szülni, amit megértek. Úgyhogy nem tudom, hogy mi legyen.

Az elmúlt majdnem egy év randi tapasztalataiból az jött le, hogy vannak azért problémák. Van, ami rajtam kívül áll és van, ami nem. A rajtam kívül álló okok egyike, hogy nem találkozom elég ismerkedni vágyó lánnyal. Ezt úgy próbálom most megoldani, hogy elmegyek olyan randi eseményre, ahol többen vagyunk és hátha. Illetve a Cervantes Intézetbe is többet kellene járnom, mert nagyon sok a lány és legutóbb eléggé tetszett annak a párnak, akikkel beszélgettem, hogy csillagász vagyok, szóval talán lenne esélyem. Ezen kívül egyéb, engem érdeklő rendezvényekre kell még eljárnom, hogy hátha, ott sikerül ismerkedni. Legutóbb egy busz út alkalmával ültem le egy csinos lány mellé és megszólítottam és végigbeszélgettük az utat. Sajnos ott kiderült, hogy a lánynak van barátja és hogy most fog kiutazni hozzá külföldre. De ez is jelzi, hogy tudok lányokkal beszélgetni és hogy nem zavarnak el a picsába. Ezen kívül az ismerkedési skilljeimet is fejleszteni kell, magyarul, hogy ne csak ácsorogjak egy társaságban, mint fasz a lakodalomban, hanem hogy merjek beszélni meg elvegyülni. Lényeg a lényeg, még több lánnyal kell megpróbálnom ismerkedni, hogy tudjon dolgozni az a statisztika!

A másik csoportja a problémáknak belőlem fakad. Egyrészt, még mindig nincs elég önbizalmam, ami nem árt az ismerkedéshez, másrészt, valószínűleg túlzott elvárásaim vannak. Illetve ez utóbbiban nem vagyok 100%-ban biztos, mert vannak lányok, akik tetszenek és akikkel szívesen összejönnék, szóval szerintem teljesíthetőek azok a szerintem nem túlzó elvárások, amiket támasztok a nők felé. Másrészt viszont, ennyi nőből egyel sem sikerült összejönnöm és sokat én utasítottam el, ami megint inkább ezt támasztja alá.

Ezeken a dolgokon még el kell gondolkodnom. A társaságba járást mindenképpen csinálnom kell, illetve időt kell adom azoknak a lányoknak, akikkel eljutok randiig. Sajnos hajlamos vagyok pár alkalom után valakiről megállapítani, hogy lesz-e vele valami, vagy sem. És mint láttuk, van, hogy tévedek és ha több időd adnék a dolognak, akkor talán nem utasítanám el mindegyik lányt. Azt is végig kell még gondolnom, hogy a nagyon jó barátommal mi legyen. El merjem-e mondani neki, hogy nagyon megkedveltem, vagy inkább ne kavarjak bele az életébe.

A legjobban azt várom, hogy a nők két halmazának, azaz a nők, akik nekem tetszenek és a nők, akiknek én tetszem, legyen végre nem nulla elemű metszete.

Szólj hozzá!

Címkék: nők társkeresés magány


2018.11.09. 12:53 edlen

"Szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét."

Azt hiszem, hogy az életünk arról szól, hogy a felmerülő problémákat hogyan oldjuk meg és hogy miután megoldottuk őket, milyen emberek leszünk. Mert az emberek egy picit azért változnak az életük során. Általában nem a fő jellemzőikben, de apróságokban igen. Az élettapasztalatok rajtunk hagyják a nyomaikat.

Fiatal koromban nagyon idealista és naiv voltam. Ma már ez talán nem jellemző rám, bár az idealizmus néha nyomokban megfigyelhető rajtam még mindig. Az egyetemi évek kivettek abból a burokból, amiben otthon voltam előtte 18 évig és bizony jött néhány jó nagy pofon. Csalódás az emberekben, csalódás az egyetemben és az oktatásban. Voltak persze pozitív hatások is, nagyon sok barátot szereztem ott, közülük még most is sokkal tartom a kapcsolatot, van, akivel napi szinten. Ott lett először barátnőm, ami szintén egy hasznos tapasztalat volt, még ha nem is végződött túl jól és ott lett másodszor és eddig utoljára barátnőm, ami szintén hasznos tapasztalatokkal gazdagított az életemet és talán mondhatom azt, hogy életem egyik legboldogabb időszaka volt, még akkor is, ha közben voltak sajnos nyomasztó dolgok is. Sajnos az első párkapcsolatomból nem vittem annyi tapasztalatot magammal, hogy a második is jól működjön, illetve közben annyira elment a kedvem az egyetemtől, hogy a tanulmányaimat is hanyagoltam, ami meglátszott az előmenetelemen is, meg mélyen bántott is, hogy szarok a jegyeim. Illetve már akkor kezdett kialakulni bennem a sötét jövőkép, ami most is beárnyékolja az életem. De mindettől függetlenül ezt az időszakot tartom az aranykornak az életemben.

A hanyatlás akkor jött el, amikor Bajára költöztem. Még nem tudom, hogy mekkora hiba volt ez, mert valójában ennek köszönhetem, hogy a szakmámban maradtam, viszont anyagi és magánéleti szempontból katasztrófa volt. A barátnőm fél év múlva szakított velem, pedig úgy volt, hogy majd ő is utánam jön. A fizetés nagyon szar volt és a munkakörülmények is. De a legnagyobb baj nem is ez volt, hanem az, hogy teljesen izolálódtam a külvilágtól. Pont a húszas éveim közepén, második felében, amikor kiélhettem volna magam és a vágyaim. A magány, a fájdalom és a kilátástalanság teljesen befordított és nem volt senki, akire számíthattam volna. Kicsivel több, mint három évig éltem ott. Ez alatt egy teljesen cinikus, depressziós emberré váltam. Gyűlöltem mindent és mindenkit, de legfőképpen magamat és az életemet. Volt 1-2 lány, aki tetszett ott és be is próbálkoztam, de sajnos nem jött össze semmi. Így utólag visszagondolva már tudom, hogy mit kellett volna tennem, hisz ott volt a vízügyi főiskola, tele fiatalokkal. El kellett volna járnom velük bulizni, megismerkedni velük, összebarátkozni emberekkel. De nem tettem és inkább egyedül sírdogáltam a puszta közepén. A legvégére lett pár barátom, de pont addigra, mire eljöttem onnan.

Amikor felkerültem Budapestre, azt hittem, hogy majd minden jobb lesz. Kicsit tévedtem, mert még itt is bennem volt ugyan ez a zárkózottság és depresszió, valamint rengeteg elfojtott düh, agresszió és frusztráció. Semmi életkedvem nem volt, a munkához sem volt kedvem, ami meg is látszik azon, hogy hogy haladt a doktorim a későbbiekben. Ugyan úgy nem ismerkedtem és csak néhány barátom lett, főleg a munkahelyről, illetve még Szegedről és egy online játékból, amivel régen játszottam. Idővel beleszerettem egy munkatársamba, akivel egyre több közös programot csináltam és össze is hoztunk egy közös baráti társaságot. De sajnos nem sikerült vele összejönnöm és el is ment az országból. Én persze vártam rá, hogy majd biztos összejövünk, hisz azt mondta, hogy ha nem kellene kimennie, akkor összejönne velem, de persze ez sosem történt meg. Végül összejött kint valakivel, én pedig elpazaroltam újabb pár évet arra, hogy rá vártam. Nem mondom, hogy közben nem próbálkoztam 1-2 másik lánynál, de mindig is ő volt az, akire vágytam.

Ezek elég rossz évek voltak, nem igazán sikerült legyőznöm a démonaimat, ugyan az a depresszív, szorongó, szuicid életmód jellemezte a napjaimat, mint az előző pár évben. Szerencsére viszont az, hogy elkezdtem őt elengedni és hogy volt négy hetem az Atacama sivatagban végiggondolni az életemet, elindított a változás útján. Először a fizikai egészségemre kezdtem el jobban figyelni, elkezdtem sportolni és fogyni, és a mentális egészségemmel is elkezdtem törődni. Előadásokra jártam, megpróbáltam változtatni az életemen. És valamennyire sikerült is. Már nem vagyok annyira negatív és depressziós, mint régen. Sokkal kevésbé hagyom, hogy egy rossz élmény tönkrevágja az egész napomat és alapvetően nyitottabb lettem az emberekre. Elkezdtem ismerkedni lányokkal, és próbálok párt találni. Azt nem mondhatom, hogy minden napom jó, sajnos vannak olyan napok, sőt, olyan időszakok is, amikor visszazuhanok egy letargikus állapotba, amikor minden szar megint és amikor a magány érzése fizikai fájdalmat okoz, de próbálok ezeken a napokon minél gyorsabban túl lenni és minden egyes ilyen időszak után erősebben visszatérni a pozitívabb életszemlélethez.

Most is egy ilyen rosszabb időszak van, azért is írom le ezeket a dolgokat. Úgy tapasztaltam, hogy ez segít. Manapság megint a magány az, ami foglalkoztat. Alig bírom kizárni a fejemből azt a gondolatot, hogy még mindig egyedül vagyok. Ha meglátok egy párt az utcán, belémnyilal, hogy nekem nincs senkim. A magányos estéimen álmatlanul forgolódok miközben arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha hozzá tudnék bújni valakihez. Nehéz időszakok ezek és sajnos elég sok energiámat elvonja ilyenkor az, hogy harcoljak ezekkel a gondolatokkal és hogy ne hagyjam, hogy a teljes kétségbeesés újra úrrá legyen rajtam. De próbálok küzdeni és nem akarom feladni. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy nekem soha nem lesz párom. Próbálok arra gondolni, hogy még nem késő, hogy családom legyen. Remélem, hogy lesz elég erőm, hogy kitartsak addig, amíg megismerkedek valakivel, aki nekem is tetszik és akinek én is tetszem. Már annyira várom ezt a pillanatot, minden nyűgjével és kompromisszumával együtt.

A depresszióm eléggé mérséklődött mostanra, a cinikusságom már kevésbé. Sajnos nagyon sok alja emberrel találkoztam, de szerencsére sok jóval is. Talán ez, ami az egyik legjobb hozadéka az utóbbi időknek, hogy most már a pozitív dolgokat is meg tudom látni az életben és másokban. Magamat még mindig nem fogadtam el teljesen olyannak, amilyen vagyok, de ezen is dolgozom. Már nem látom magam annak a teljesen szerencsétlen és szánalmas vesztesnek, mint pár éve, de azért még mindig nem elég nagy az önbizalmam és az önértékelésemen és önbecsülésemen is van mit javítani. De ezen a fronton is próbálok előre lépni. Remélem, hogy hamarosan meglesz a gyümölcse is ennek a sok küzdésnek.

Szólj hozzá!

Címkék: élet depresszió változás társkeresés


2018.11.09. 10:39 edlen

Fogyásom története

Nem akarom megmondani a tutit arról, hogy mi a legjobb mód a fogyásra és arra, hogy ismét formába kerüljön az ember. Csak a saját történetemet akarom elmondani, hogy velem mi történt.

Még gimisként elképesztően vékony voltam. 183 centimhez kb. 75 kiló voltam. Ennek több oka is volt. Az egyik, hogy az uzsonna pénzemet mindig félretettem és inkább könyvet vettem belőle pár hónap gyűjtögetés után, a másik, hogy heti három tesink volt, ahol rendesen kellett mindig dolgozni. Ezen kívül jártam kézilabdázni is, ott heti 2 edzés plusz hétvégi meccsek voltak. Emiatt nem igazán sikerült felhíznom. A lejtőn az egyetemen indultam el. Gyakorlatilag a heti testmozgás átment heti egy testnevelés kurzusba, amit kötelező volt teljesíteni, de kb. semmit nem ért. Úszással kezdtem, de hamar rájöttem, hogy a reggeli kelés nem nekem való, majd labdás kurzusra mentem át, ami azt jelentette, hogy egy órán keresztül bohóckodtunk valamit, majd hazamentünk. Ez nem sokat ért, ráadásul egész nap előadásokon ültem, a nap végén meg a koliban punnyadtam. Ehhez jött hozzá az egészségtelen táplálkozás, ami sok kenyeret, felvágottat és májkrémet takart, valamint rengeteg tésztás ételt, plusz olcsó alkoholokat. Így szép lassan a 75 kiló elkezdett felfelé menni és meg sem állt 90-95 kilóig. Pár év egyetem után elkezdtem fallabdázni egy barátommal, de teljesen rendszertelenül, így az sem segített sokat. Az egyetem végére szép lassan megközelítettem a 100 kilót. Utána Bajára mentem dolgozni, ott is egész nap punnyadás, kb. semmi sport. Kb. egy év után elkezdtem biciklizni, de az is heti 1-2 alkalom volt csak, úgyhogy az sem segített sokat. Utána jött Budapest, itt sem változott sokat a helyzet. Legalábbis az elején. A maximum testsúlyom 105-110 kiló körül volt.

A változás kb. 3 éve kezdődött, amikor kimentem Chilébe egy hónapra. Négy hetet töltöttem az Atacama sivatagban, ahol csak az volt, amit magammal vittem. Mivel nekem kellett megoldanom a kajálást, próbáltam olyan dolgokat venni, amik elállnak. Így a kenyér kiesett, pedig előtte minden nap lecsúszott vagy 30 deka belőle. De megoldottam a hónapot kenyér nélkül és rájöttem, hogy igazából így is lehet élni. Ezen kívül előtte szakítottam meg minden kapcsolatot azzal a lánnyal, akibe nagyon szerelmes voltam éveken keresztül. Így volt időm ezen is gondolkodni a sivatagban.

Miután hazajöttem, egyre többet hagytam el a kenyeret az étrendemből, illetve átálltam tejes kiőrlésű cuccokra. Ezen kívül az adagokat is elkezdtem csökkenteni. Majd barátaim noszogatására elkezdtem futni kb. két éve. Először csak sporadikusan, majd egyre rendszeresebben. Idén eljutottam odáig, hogy a hét részévé vált az, hogy lemegyek futni 1-2 nap. Ezen kívül idén februárban elkezdtem lejárni edzőterembe, szintén a barátaim noszogatására. Most már a heti 2-3 edzés is a normális hetem része. Ezen kívül az étrendemet is átalakítottam. A tésztát és a kenyereket teljesen elhagytam az étrendemből, még a teljes kiőrlésűeket is. Csak nagyon ritkán fogyasztom őket. Húsból főleg csirkét és pulykát eszem, ritkábban sertést vagy marhát. Kolbászt, szalámit, párizsit, májkrémet szinte egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán. Igyekszem minden nap egy kis gyümölcsöt is bevinni és egy kis joghurtot is. Köretnek főleg bulgurt használok, vagy barna rizst, illetve különféle zöldségeket vagy édesburgonyát. Az alkoholbevitelemet is minimalizáltam, most már maximum havi 1-2 alkalommal fogyasztok valamit, azt is mértékkel. A különféle rágcsákat is próbálom minimalizálni, több-kevesebb sikerrel.

A lényeg, hogy eléggé átalakult a napi rutinom és az étrendem. Ez elég sok tényezőnek volt köszönhető, de az egyik lökés mindenképpen a chilei út volt, illetve az, hogy elkezdtem továbblépni egy teljesen egyoldalú kapcsolatszerűségből, amiben én csak szenvedő alany voltam. Ezen kívül sokat segítettek a barátaim a változásban, illetve az, hogy elkezdtem különféle pszichológiai témájú előadásokra járni és hogy tudatosítottam magamban, hogy változtatni kell, különben nagy baj lesz. Egyébként nyilván azért is próbálok izmosabb és vékonyabb lenni, hogy tetszem a lányoknak. Itt egyelőre elég gyérek a sikerek, de azért volt már olyan nőismerősöm, aki megdicsért, szóval talán van remény.

Emellett persze el kell még mondanom azt is, hogy azért nem mindig sikerül tartani a diétát. Nekem is becsúszik néha egy kis plusz nasi, vagy több kaja, vagy valami olyan étel, ami nem pont egészséges. De a lényeg, hogy nem minden nap és hogy az idő többségében azért sikerül tartani nagyjából a diétát. Most 82 kiló vagyok, még van rajtam egy kis felesleges zsír, de már néhány izmom is kezd látszani, szóval a következő évre az a terv, hogy az izomarányt feljebb toljam. Remélem összejön.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: életmód diéta fogyás


2018.08.18. 18:15 edlen

Perseidák

Volt szerencsém a Perseida raj maximumának a környékén a Mátrában lenni, a Piszkéstetői Obszervatóriumban. Először nem akartam nagyon kimenni este és megnézni őket, de végül az egyik munkatársam is kiment és végül én is úgy döntöttem, hogy megnézem az eget.

A hiba az volt, hogy nem vele mentem ki, hanem egyedül. Gyönyörű volt az ég, pár perc után, mikor a szemem már hozzászokott a sötéthez, láttam a Tejút fehéres sávját, ahogy épp keresztülszelte az eget, az Androméda galaxis halvány derengését és az ikerhalmazt a Perseus és a Kassziopeia határán. Meteorokból sem volt hiány, bár fényeset csak keveset láttam. Minden esetre az élmény fantasztikus volt. És sajnos itt indult be az agyam, ami néha nem jó. Elképzeltem, hogy milyen lenne ezt a csodálatos élményt megosztani valakivel, akivel szeretjük egymást. Kiteríteni egy plédet az épület lapos tetejére, egymás mellé feküdni és csak nézni az eget és csodálkozni azon, hogy milyen gyönyörű az egész. Olyan jó lett volna. De nem volt ott senki, csak én és az éjszakai állatok.

Az utóbbi időben próbálok pozitívan nézni az életre, nem búslakodni és panaszkodni, hanem tenni azért, hogy jobb legyen. Ez sok szempontból sikerült is. Már aktívan sportolok: futok, edzőterembe járok. Fogytam és izmosodtam. Jobban nézek ki és egészségesebben élek. De a legfontosabb még mindig hiányzik. Egy társa az életben, akivel meg tudom osztani az élményeimet, aki ott van mellettem, akire számíthatok és aki számíthat rám. Ez hiányzik a legjobban és ennek a hiánya fáj a legjobban. Nem csak a szex hiányzik, bár az is nagyon rossz, hogy nincs, de egyáltalán az, hogy este ne egyedül feküdjek le aludni, hogy ne egy üres lakásba menjek haza minden nap, ezek azok, amik megkeserítik az életemet, még ha küzdök is azért, hogy ne tegyék.

Kipróbáltam a Rapid Randit, ami amúgy egy tök jó dolog. Kétszer voltam, mindkétszer visszajelöltek lányok és találkoztunk is. Van akivel sak egyszer, van akivel többször. De sajnos a vége mindnek ugyan az lett: egyszer csak nem hívtuk vissza a másikat és nem akartunk találkozni. Van, akinek én mondtam meg, hogy sajnos ezt nem akarom folytatni, míg más az én hívásaimra és üzeneteimre nem válaszolt egyszer csak. A lényeg, hogy ugyan találkoztam lányokkal, de nem sikerült senkivel összejönni, még egy éjszakára sem.

A probléma az lehet, hogy egyrészt lehet, hogy rossz helyen keresgélek, mert itt harminc és negyven közötti nők és férfiak találkoznak, és a legtöbb lány az vagy egyidős volt velem, vagy idősebb. Ez alapvetően nem lenne gond, de én még szeretnék saját gyereket és egy harmincöt vagy harmincnyolc éves nő már nem biztos, hogy akarna szülni ismét. Vagy először.

A másik probléma a számokkal lehet. Egyszerűen még így sem találkozom elég lánnyal ahhoz, hogy statisztikailag jó esélyeim legyenek. A kérdés az, hogy hol tudnék több lánnyal találkozni. Sajnos a munkahelyen nem. Akik ott tetszenek azok mind párkapcsolatban vannak, vagy nem érdeklem őket. Meg amúgy is elég kevés olyan lány van ott, aki jó lenne nekem. A Rapid Randin is max 10 lánnyal találkozik az ember és az eddigi tapasztalatok alapján egy alkalommal 2-3 lánnyal sikerült második randiig eljutni. Van egy másik esemény, a Lakat Party, ott sokkal több ember van és nagyobb a korosztály szórása is. Ott lehetnének az esélyeim. Lehetnének. Mert hogy ott nem ültetnek le a jelöltekkel, hanem oda kell menni mindenkihez, akivel beszélni akarunk. És ez az, ami soha nem ment nekem. De félek, hogy muszáj lesz megtanulnom ezt is, különben sosem lesz se szex, se barátnő. Ugyan ez igaz bármilyen random helyre vagy helyzetre. Rá kell vennem magam, hogy leszólítsak csak úgy lányokat. Másoknak működik, úgyhogy muszáj, hogy nekem is működjön. Csak gyakorolni kell sokat és nem szabad feladni.

Remélem jövőre a Perseidákat már nem egyedül fogom nézni, hanem egy kedves lánnyal, akivel szeretjük egymást, mert már annak a gondolata is rémisztő, hogy jövőre lesz tíz éve, hogy egyedül vagyok.

 

Szólj hozzá!

Címkék: társkeresés magány csillagok


2018.02.14. 11:55 edlen

Gondolatok Valentin napon

A magány kivesz valamit az emberből, talán a lélekből öl ki valamit, amit utána vagy nem lehet már visszaszerezni, vagy csak nagyon nehezen. Minél hosszabb a magány ideje, annál mélyebb ez a seb és annál nehezebben gyógyul.

Most lesz kilencedik éve hogy szakítottam az utolsó barátnőmmel és azóta élem magányosan az életem. Ebben az időszakban változó intenzitással próbáltam társat találni magamnak az életben, gyakorlatilag zéró sikerrel. A szakítás után három évig éltem Baján, minden szempontból ez volt eddigi életem mélypontja. A testi és lelki leépülésem itt kezdődött meg és még ma is ennek a hatásait nyögöm. Volt egy-két lány aki tetszett ott nekem és akinél próbálkoztam, de semmi siker nem volt. Az utolsó évben beregisztráltam az egyik netes társkeresőre, beállítottam mindent, rányomtam a keresésre és kidobott kb. 10 találatot Bajára. Mindegyiküknek írtam, egyikük sem válaszolt. Ezzel a bajai párkereső próbálkozásaim kb. véget is értek. Mire Baján lettek barátaim és elkezdtem társaságba járni, már el is jöttem onnan.

 

Következett Budapest. Azt hittem, hogy itt majd rendbe jön minden és ennyi ember között nem lesz nehéz találni valakit. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Az első 1-2 év mély depresszióban és magányban telt, nem igazán sikerült ismerkednem. Kipróbáltam a netes társkeresőt is, itt rengeteg találat volt, sok lánynak írtam. Az eredmény elkeserítő volt. Sajnos a pontos statisztikákat elveszítettem, de kb. 250 lánynak írtam egy pár hónapos periódus alatt. Ebből kb. 10% válaszolt, és egy, azaz egy kivételével mind azt, hogy sajnos nem én vagyok az, akit keresnek. Egy randi jött össze, de már az első percben tudtam, hogy hiba volt találkozunk. Valószínűleg ő is, így ebből sem lett semmi. Nem tudom szavakkal leírni, hogy mennyire lélekölő az az érzés, amit ekkor éreztem. A több száz lányból a legtöbb még arra sem méltatott, hogy válaszoljon, a maradék pedig lepattintott. Bár nekik még midig hálás vagyok, hogy legalább volt annyi gerincük, hogy válaszoljanak. Ez egy újabb mélyponthoz vezetett, gyakorlatilag teljesen begubóztam és nem is próbáltam ismerkedni.

 

Közben viszont megismerkedtem egy lánnyal, akibe nagyon szerelmes lettem. Idővel alakult ki a dolog, volt egy év is, mire rájöttem, hogy valójában nagyon szeretem. Sok időt eltöltöttünk együtt, de csak mint barátok. Mire eljutottam oda, hogy elmondjam neki, addigra elhagyta az országot, de azt mondta, hogy ha nem kellett volna elmennie, akkor együtt lenne velem. Ez egyrészt nagyon boldoggá, másrészt nagyon szomorúvá is tett. De ezzel kapcsolatban több hibát is elkövettem. Az egyik az volt, hogy nem mondtam meg neki időben, hogy mit érzek. Ennek oka az volt, hogy kapcsolatban élt és nem akartam belerondítani. Már tudom, hogy ez hiba volt, nem kellett volna törődnöm ezzel, mert ha szerette a barátját, akkor úgyis lepattintott volna, ha viszont nem, akkor legalább egy kis esélyem lett volna a boldogságra. A másik hiba, amit elkövettem, az talán még ennél is nagyobb volt. Elkezdtem rá várni. Mint mondtam, nagyon szerelmes voltam és sajnos az ember ilyenkor nem cselekszik teljesen logikusan. Szerettem, és ő is azt mondta, hogy szeret, ezért elkezdtem rá várni. Évek teltek el és egyszer csak elmondta, hogy már összejött valakivel odakint. Erre nyilván számítani lehetett, de ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy ha nem akarok még több időt elvesztegetni az életemből, akkor ezt most abba kell hagyni. Azóta nem beszéltem vele, és nem is találkoztunk, egy véletlen alkalmat eltekintve. Sajnos néha még most is szembe jut, de szerencsére már messze nem annyiszor, mint annak idején. A tanulság: nem éri meg várni senkire, mert ha azonnal nem jön veled össze, akkor később már úgysem fog és évek is eltelhetnek mire rájössz, hogy úgyis hoppon maradtál.

 

Közben volt egy futó próbálkozásom egy lánnyal. A tudatalattim valószínűleg tudta, hogy ez így rossz és ki kell törnöm, de végül nem lett belőle semmi komoly, csak egy futó kaland egy éjszakára, amiből egyébként lehet, hogy kijönne egy fél szexuálpszichológiai diplomamunka. Azóta sem értem teljesen, hogy azon az éjszakán mi történt pontosan, de lehet, hogy ez jobb is így.

 

Ismét eltelt egy év, totális depresszió, kilátástalanság és nyomasztó magány. Próbálkoztam pár lánynál, főleg élőben, de semmi. Szintén egy futó éjszaka, de az átlagom még így is a szökőévente egy.

 

Szerencsére azonban rájöttem, hogy ez így nagyon nem jó és elkezdtem változtatni az életemen. Elképesztően nehéz kitörni abból a helyzetből, amikor szó szerint úgy érzed, hogy a magány és a depresszió összeroppant. Mikor minden nap úgy kelsz fel, hogy vajon ez lesz-e az utolsó, hogy vajon valahogy kibírod-e még ezt a napot, vagy végleg feladod. De apró változtatásokkal lehet rajta segíteni. Illetve rá kell jönni, hogy ha te nem segítesz magadon, akkor senki sem fog és ha nem változtatsz, akkor ugyanilyen szar marad minden. Úgyhogy szép lassan elkezdtem változtatni. Nem kell nagy dolgokra gondolni, inkább apróságokra, szépen fokozatosan. Az volt a durva, hogy egyszer csak rádöbbentem, hogy már nem olyan szar. Még mindig elég rossz volt, de elkezdtem észrevenni, hogy tényleg más érzés egy idő után felkelni, hogy tényleg más érzés bejönni dolgozni és hogy felszabadul egy olyan energiatartalék, amit eddig arra használtam, hogy küzdjek az összeomlás ellen. Amikor már nem arra megy el minden nap az energiáid 70-80%-a, hogy lebeszéld magad az öngyilkosságról, hanem arra, hogy a munkahelyeden tényleg dolgozz, hogy energiát fektess a kapcsolataidba, hogy azt csináld, amitől jól érzed magad, akkor tényleg úgy érzed, hogy sikerült változtatni az életeden. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen egyedül vittem ezt véghez. Nagyon sokat segítettek a barátaim, akiknek egyik legnagyobb erénye velem szemben valószínűleg a türelem volt.

 

Ezen sikereken felbuzdulva ismét a társkeresés felé fordultam. Hiszen ha sikerült valamennyire kimásznom a depresszióból, akkor most már akár tényleg találhatok is valakit magam mellé az életben. Megújítottam az előfizetésem a netes társkeresőn, elkezdtem salsára járni, elkezdtem aktívan használni a tinder-t, meg a hasonló szarokat és reménykedtem. És sajnos itt jött a következő pofon az élettől. Egy olyan szép nagy, amitől dobsz egy tripla hátra szaltót és a végén arccal a sárban kötsz ki. A salsáról kiderült, hogy egyáltalán nem az, amire számítottam, így azt abba is hagytam. A netes társkeresőn ugyan úgy nem válaszolnak a lányok, mint eddig. A tinderen és a hasonlókon pedig az évi 1-2 match ha össze is jön, végül semmi nem lesz belőle. Nem olyan régen még személyesen is sikerült egy randit összehoznom egy lánnyal, akit a spanyol nyelvvizsgán ismertem meg. Tökre örültem, egészen addig, amíg nem közölte, hogy amúgy van valakije és ha romantikusak a szándékaim, akkor nem tud segíteni.

 

Egy szó mint száz, ismét elöntött a kétely és ezzel együtt az az iszonytató félelem, amit korábbról már nagyon jól ismertem. Az a félelem, ami összegyűr és összeroppant az öklében, amit próbálsz lefeszegetni magadról, de egyszerűen beléd issza magát és már napközben, amikor nem próbálsz rá gondolni, akkor is ott van a fejedben és halkan sziszeg a belső füledbe. A félelem, hogy örökre egyedül maradsz, hogy bármit is teszel nem fogsz kelleni senkinek és hogy egyedül fogsz megöregedni és meghalni, család és boldogság nélkül. Így Valentin nap környékén, amikor ömlik rád a rózsaszín szar mindenhonnan, ilyenkor kifejezetten nehéz kiegyenesedni és arra gondolni, hogy ki kell tartani és hogy nem szabad feladni. Hogy neked is lehet majd valakid, akivel boldog lehetsz, akihez hazamehetsz este, akivel összebújhatsz, akivel együtt nevetsz és sírsz, akivel megosztod az életed. Ez a remény tart valamennyire életben, hogy majd holnap, majd holnap biztos válaszol valamelyik lány, vagy hogy majd holnap összefutok valakivel, akivel egy jót beszélgetek és elhívom valahová és majd eljön. És miközben erre gondolsz, hallod a félelem sziszegését a belső füledben, hogy ez úgysem fog megtörténni, és hogy holnap este és utána következő este is ugyanúgy egyedül fogsz feküdni az ágyadban és hibába is fantáziálsz arról, hogy találkozol egy aranyos lánnyal, úgysem fog megtörténni. De küzdeni kell, mert a konstans félelem kivesz valamit az emberből, talán a lélekből öl ki valamit, amit utána vagy nem lehet már visszaszerezni, vagy csak nagyon nehezen. Minél jobban félsz, annál mélyebb ez a seb és annál nehezebben gyógyul.

Szólj hozzá!

Címkék: élet barátok szerelem nők


2013.01.31. 23:36 edlen

Behatolás az óriáspunciba

Mi különböztet meg minket az állatoktól? Ez az a kérdés, ami már ősidők óta foglalkoztatja az embereket. Tudósok, költők, filozófusok gondolkodtak ezen már az emberiség hajnala óta, de a válasz nem tűnik biztosnak.

Eszközhasználat? Vannak olyan állatok, amik használnak egyszerű tárgyakat. A beszéd? A bálnák éneke ezerszer szofisztikáltabbnak tűnik a mi makogásunknál. Az agyunk? A delfinek agya sokkal barázdáltabb. Akkor mégis mi az, ami kiemel minket az állatok közül? Egyesek szerint a kultúra, a művészet.

 

 

A kultúrát és a művészetet sok helyen el tudják érni az érdeklődők és az erre szomjazók. Olvashatunk egy könyvet, megnézhetünk egy TV műsort, de mégis, a kultúrának léteznek olyan templomai, melyek egy helyen, koncentráltan tárják elénk embertársaink kreatív alkotásait. Ilyen helyek például a múzeumok.

Míg Baján éltem az volt a problémám, hogy nem igazán jutottam el ilyen helyekre. Szerencsére itt Budapesten már könnyebb az ember dolga. Nyáron megvolt a Hadtörténeti Múzeum, most pedig kulturális éhségünket enyhítendő ellátogattunk a Párizsi utcában található Erotika Múzeumba.

 

 

A helyszín (Párizsi utca 3.) könnyen megközelíthető a Ferenciek teréről vagy a Deák térről pár perc alatt gyalog. Eltéveszteni nem nagyon lehet, szép nagy cégér hirdeti a helyet. Miután belép az ember, balra a jegypénztár és a ruhatár kombó. Bevallom őszintén, először megijedtem, mert egy két méter magas, nagydarab kopasz csávó fogadott minket, de hamar kiderült, hogy egy hölgy a pénztáros, csak épp az emeleten ismertette a tárlatot egy angol párnak. Gyorsan leszaladt hozzánk, így meg tudtuk venni a jegyeket (fejenként 2500 pénz, nem a legolcsóbb, de a punci sosem volt az).

Megkért minket, hogy lent nézelődjünk, mert mindjárt végez és utána bemutatja nekünk is a kiállítást.

 

 

Eleget téve a hölgy kérésének, elkezdtünk körbejárni lent. Ami először szembetűnik az embernek, az a két méteres, tátongó óriáspunci. A magyarázó táblácska szerint Ciccolina csúnyájáról mintázták. Állítólag a művésznő részt is vett a megnyitón és személyesen dedikálta az alkotást.

A földszinti részen több vitrin volt elhelyezve, melyekben a legkülönfélébb dolgokat lehetett megtekinteni. Volt ókori, IX. századi kínai műpénisztől kezdve a magyar Playboy első számáig minden. Egy poszteren az Egyesült Államokban lévő, enyhén szólva is nevetségesnek tűnő szexuális törvények voltak felsorolva, míg egy másikon a világ többi tájáról gyűjtöttek érdekes törvényeket. Volt egy, amiben engedélyezték az állattal való közösülést, de csak akkor, ha az nőstény volt. Már nem emlékszem az országra. Lehet jobb is.

3_1.jpg

 

 

Ezek mellett számtalan kis képernyő volt kiállítva, amiken az 1900-as évek elejétől kezdve a 80-as évekig láthattunk különböző jeleneteket pornófilmekből. Azt hittem, már láttam mindent, de a kecskésnél ledobta az agyam az ékszíjat...

 

 

Nézelődésünket a kiállítást bemutató hölgy visszatérése szakította félbe, aki ez után elkezdett minket végigvezetni a tárlaton a megfelelő sorrendben. Közben természetesen magyarázta is, hogy mit látunk. Először nagy arccal azt gondoltam, hogy nem sok újat fog mondani. Tévedtem.

 

 

Rengeteg mindenről beszélt a hölgy, megpróbálok pár dolgot kiemelni, mert egyrészt nem emlékszem mindenre, másrészt akkor reggelig gépelhetnék.

A kiállítás elején, ami érdekes volt, az egy fotósorozat egy hölgyről, egész pontosan a felső testéről és a fejéről, akit maszturbálás közben fényképeztek. Talán egy tucatnyi kép lehetett a falon, sorban egymás után, minden kép a folyamat egy-egy kiragadott pillanatát ábrázolta. Szépnek találtam a sorozatot, nem volt HC pornó, mégis megfelelő erotikus kisugárzása volt ahhoz, hogy az emberben felkeltse a vágyat. A másik ilyen egy ~negyven éves édesanyáról készült fehérneműs kép volt, ami kifejezetten jól sikerült. A hölgy gyönyörű volt és ezt a képet is igényes erotika lengte át.

 

 

A másik érdekes rész a tapizós rész volt. Volt kiállítva pár tárgy, ami meg lehetett fogdosni. Ezek között volt két méretes műpénisz is, ezek fogdosásra nem éreztem nagy ingerenciát, viszont szerencsére volt műfenék és műcici is, sőt, egy majdnem komplett felsőtest is. A hölgy állítása szerint ez a mostani csúcstechnológia, tapintásra ez a legkellemesebb és egy fullos nő ebből az anyagból körülbelül egymillió forint. Bevallom őszintén, gyömöszölni tényleg kellemes érzés volt az anyagot, de mikor az ember végigsimította nagyon lehetett érezni a műanyagot.

Közben érkezett egy pár, ők kb. itt csatlakoztak be a túrába és utána végig együtt mentünk négyen. Btw., nem volt valami nagy forgalom. Nem tudom, hogy ez a hétköznapnak, az estének, vagy annak köszönhető, hogy az emberek prűdek. Mondjuk ezt utóbbit nem hinném, hisz Budapest a bűn városa, szóval itt tuti mindenkit érdekel a punci.

 

4_2.jpg

 

 

A tapizás után behatoltunk az óriás punciba. A hüvely egy kis folyosó volt, ezen át jutottunk be a földszinti kiállítás másik részébe. Itt már modernebb eszközöket találtunk. Még csak meg sem próbálom felsorolni a dolgokat amiket láttam, mert annyi féle gyönyörkeltő eszközt lehetett megcsodálni. Ami mégis megragadta a figyelmemet, a szokásos vibrátorokon kívül, az elektromos punciizgató nyalógép volt (azt hiszem ez volt a pontos neve), valamint a kifejezetten hölgyek számára készült plüss zsiráf, aminek a nyakába el lehetett rejteni egy rózsaszín vibrátort. Úgyhogy lányok, eddig meg tudtatok téveszteni a kis plüss állatkáitokkal, de ezentúl pontosan tudni fogom, hogy miért is van az aranyos kis zsiráf az ágy mellett. :-)

Ami számomra nagy újdonság volt, az a kéjtojás(???) vagy mi volt. Ez egy üreges tojás, amit a férfiember a makkjára húz, megnyomogatja és utána nagyon jó lesz. Biztos így van. Sose hallottam róla, annak ellenére, hogy a hölgy állítása szerint pár éve nagyon népszerű volt.

A péniszpumpákról (aki itt nem nevetett volna mint mi, Austin Powers-re gondolva, az szégyellje magát!) viszont rémisztő dolgokat mesélt, úgyhogy azt hiszem az az a dolog lesz, amit soha az életben nem fogok kipróbálni.

Természetesen nem maradhattak ki a guminők, gumiférfiak és a gumi állatok. Igen, gumi állatok. Itt a megdugható kacsánál dobtam egy hátast majdnem. De volt gumi bárány is.

 

5_2.jpg

 

 

A földszinten volt még egy gloryhole (A hölgy kérdésére, hogy ki nem tudja mi az, egyedül a pár lány tagja felelt egy „Azt hiszem tudom mi ez”-t. :-) ) és egy peep-show bemutató, valamint egy extrém szexuális perverziókat felsoroltató szekció is. Itt ismét rájöttük, hogy a japánok nagyon betegek. Nagyon. De tényleg. Ha láttok egy japánt, meneküljetek!

 

 

Ez után jött az emelet. Itt belecsaptunk a lecsóba, a S/M részleg következett. Itt ismét hallottam egy-két újdonságot. Kedvencem a fellógatható lepkebáb szerű szolga bőrszerkó volt. Abban tuti meghalsz. Azt meg, hogy a gázálarc miért S/M kellék nem is akarjátok tudni. Ami még kemény volt, az a domina WC. Igen, jól sejtitek, itt a domina testnyílásait elhagyó dolgok nem a fővárosi szennyvízhálózatba jutnak.

 

 

Miután túléltük a S/M szekciót, az utolsó rész jött, ami kissé könnyedebbnek tűnt a bőrszerkók és korbácsok után. Egyrészt megtekinthettünk pár ipari dugó gépet és egy japán(!!!) utazó aktatáskát, amibe egy műpunci volt rejtve. Hasznos is az, ha az ember a reggeli metrózás közben a farkára tudja húzni az aktatáskáját. Mondtam már, hogy a japánok betegek?

Végül, a terem másik felében a magyar erotika és pornó történetét lehetett nyomon követni kb. a rendszerváltástól. A kiállításon kiemeltek pár ismertebb színésznőt, pl. Michelle Wildot és Maya Goldot. Itt egy-két személyes tárgyukat is meg lehetett tekinteni. Koviról is volt pár kép, illetve kiállították „pár” általa készített film DVD és VHS borítóját is. A hölgy beszélt még a magyar pornó aranykoráról, (egy csomó díjat nyertek magyar filmek, köztük pl. a Porn Wars, ami egy Star Wars pornó paródia) illetve a sokak által elfeledett amatőr pornókról, amikben általában teljesen hétköznapi lányok szerepelnek, pl. a szomszéd kiscsaj vagy épp a kedvenc boltod eladónője. Megdöbbentő, hogy mekkora mennyiséget állítanak elő ezekből a filmekből 100%-ig amatőr „alapanyagot” felhasználva még manapság is Magyarországon. A relikviák kedvelői akár ki is próbálhatták Kovi egykori rendezői székét, valamint a türelmesek végig is nézhettek volna egy dokumentum filmet a pornófilm gyártásról. Mi ezt nem tettük meg, mert egyrészt nem volt kedvünk 40 percig ott ácsorogni, másrészt meg kb. el tudom képzelni, hogy zajlik a dolog.

 

 

Összességében azt tudom mondani, hogy számomra megérte a 2500 forintot az a kb. 1,5 óra amit ott töltöttem. A kiállítás a viszonylag sok pornó ellenére is elég igényes és a hölgy is élvezetesen mesélt a kiállított tárgyakról és képekről. Egy szó mint száz, ha érdekel az erotika és a szexualitás és nem rettensz vissza egy fél méteres műpénisz vagy egy megdugható aktatáska látványától, akkor ez a te kiállításod!

El lehet menni megtekinteni haverral is, úgy ahogy én tettem, de érzésem szerint ezt párral az igazi megnézni, hisz a kiállítás után így egy kis hancúr is összejöhet otthon. :-)

Szólj hozzá!

Címkék: szex erotika múzeum punci


2013.01.09. 01:56 edlen

Mass Effect

Előszóként, aki nem ismeri a játékot, de el akarja olvasni ezt, annak egy kis összefoglaló:

http://www.playdome.hu/cikk/27277/mass_effect_pc

http://www.playdome.hu/cikk/27610/mass_effect_2_pc

http://www.playdome.hu/cikk/28066/mass_effect_3_pc

Mióta tudom, hogy létezik PC és tudom, hogy mi az, azóta imádom a számítógépes játékokat. Még csíra koromban haverokhoz jártam játszani, mert mi csórók voltunk és nem volt pénzünk PC-re. Néha anyukám munkahelyén is oda jutottam egy-egy géphez Prince of Persia-t játszani, de ez ritkább volt. Nyilván egy munkaadó sem nézi jó szemmel, hogy egy gyerek játszik a céges vason. :-)

Egyetemen meg kispóroltam diákhitelből/árvaságiból/ösztöndíjból egy saját gépet. Majdnem egy év kellett hozzá, de végül 19 éves koromra meglett az első saját PC-m. Nem volt egy csúcsgép, de jól elvoltam vele.

Addig is ismertem játékokat, de akkor nyílt ki igazán a világ. Először főleg RTS-ek érdekeltek, utána rájöttem, hogy igazából szeretem az FPS-t is. Utána rájöttem, hogy szeretem a TPS-t is, utána, hogy az RPG-ket is és végül, szerintem évekkel később, hogy szinte bármelyik játékot, ami jó.

A jó fogalma persze ebben az esetben teljesen szubjektív, kinek a pap, kinek a papné, ahogy mondani szokás. Meg persze ez is egy folyamat, amin végigmegy az ember. Először mindent kipróbáltam, volt olyan, hogy öt percet játszottam valamivel, utána jött a következő. Persze azokat a játékokat is sokat toltam, amiket régebben csíraként csak haveroknál tudtam játszani. Utána persze finomodott az ízlésem, valamint rájöttem, hogy az interneten utána lehet nézni egy játéknak, hogy a többieknek bejön-e vagy sem. Így már kezdett csökkenni azoknak a játékoknak a száma, amikbe belevágtam. Nem tudtám megszámolni, hogy eddigi életemben mennyi játékkal játszottam. Valószínűleg többel, mint kellett volna. Viszont azt, hogy mennyi játékot vittem végig, azt már könnyebben meg tudnám számolni talán. Azt meg, hogy melyik játékot vittem végig többször is, szinte már könnyedén.

Ezzel, és egy huszáros vágással, el is érkezünk az írás címében szereplő játékhoz. A Mass Effect nevével még Károlyis koromban találkoztam először. Ha jól emlékszem MikeReem és Sanyi voltak akkor a szobatársaim. Mintha valamelyik magyar játékos oldalon olvastam volna egy tesztet a játék konzolos verziójáról Mindenki csak áradozott róla, hogy ez mekkora jó játék, és hogy a Bioware megcsinálta és hogy jön PC-re.

Mint említettem, a játékos „karrierem” egy tanulási, fejlődési folyamatnak is tekinthető akár. A „mindent ide nekem”-től akkoriban már talán a „jó játékokkal játszanék” felé mozdultam el. A Bioware-ről akkoriban annyi rémlett, hogy Neverwinter Nights, meg hogy KOTOR. Mindkettő játékot nagyon szerettem, a KOTOR a végigjátszott kategóriában volt, a NWN pedig később került csak bele, de már akkoriban is elég sokat játszottam vele. Pár évvel később vittem csak végig, és azt hiszem azért, mert annak ellenére, hogy korábban is tetszett, akkor még nem értékeltem annyira a játékot. Minden esetre, ezekre az alapokra építkezve elkezdtem várni a Mass Effect PC-s portját is.

Miután megjelent, ki is próbáltam. Ez valamikor 2008 közepe felé lehetett, ha jól emlékszem. Azt kell hogy mondjam, a játék magával ragadott. És ez még enyhe kifejezés. Egyszerűen beszippantott. Beszippantott a hangulat. Fantasztikusak voltak a helyszínek, a karakterek, a zene, nagyon jó volt a történet. Egyszerűen egy olyan élményt nyújtott a játék, amiről úgy éreztem, hogy az előtt semmi sem. Sajnos nem vagyok elég jártas az írásban ahhoz, hogy kifejezzem, mennyire megérintett a játék. Először is, a karakterednek adhattál valamiféle mélységet. Nem azt mondom, hogy teljesen szabadon azt csinálhattál amit akartál, de számtalan lehetőséged volt a döntésre, és a játék remekül éreztette veled, hogy a döntésednek súlya van. Ha nem is abban a pillanatban, de a jövőben valamikor biztosan lesz. Vegyük itt csak példának, hogy a te döntéseden múlhat pl., hogy egy teljes faj kihal-e, vagy hogy melyik csapattársad lesz az, akit beáldozol a nagyobb jó érdekében.

Ezen kívül a csapattársaid is egyéniségek voltak. Igaz, néhányan elég kiszámíthatóan, de mégis, személyiségük volt és meg tudtad őket kedvelni. Volt valami interakció köztük és közted, és mikor arról kellett dönteni, hogy melyiküket áldozod fel...na az szívszorító volt. A szerelmi szálakat is jól kezelte a játék, bár nyilván az ember nem szeret bele egy pixel nőbe/férfiba (jó esetben), de annak drukkolhat, hogy a karaktere végre összejöjjön a kiválasztott nővel/férfival/éliennel.

Valamint, amiről elkezdtem írni, a hangulat. Egy élő, ámde rejtélyekkel, titkokkal és különféle fajokkal benépesített galaxist járhattál be. Minden bolygónak megvolt a maga atmoszférája és zenéje. Ilos-t sosem fogom elfelejteni. Megesik az az emberrel, hogy ha elmegy egy várba, vagy valami régi helyre, akkor érzi az elmúlt évszázadokat, évezredeket. Iloson érzed az elmúlt ötvenezer évet. A Vigillel történő beszélgetés alatt végig libabőrös volt a hátam. A helyszín, a zene, a hangulat, mind kiváló és telitalálat.

A másik momentum a játék igazi főgonoszával történt beszélgetés. Csak ültem, nyomkodtam a kis válaszaimat és csak arra tudtam gondolni, hogy: MINDMEGHALUNK!!!

Minden helyen egy újabb darabkáját fedhetted fel a nagy puzzle-nak, ami néha több kérdést adott, mint választ. Üldözted a „rosszat”, de csak azért, hogy rájöjj, nála már csak rosszabbak vannak. A végső csata után pedig szomorúan ücsörögtem a monitor előtt, mikor láttam, hogy az akkor már negyven órája nevelgetett hősömet betemeti a törmelék és a csapattársak is szomorúan néznek. De végül megmozdult valami, és Shepard kiemelkedett a romok közül, hogy tovább harcoljon a galaxisért és az emberiségért.

Akik ismernek tudják, hogy a filmek, játékok end creditjét (mi ez magyarul?) általában végignézem. Mondhatjuk azt, hogy tiszteletből a készítők iránt. Itt is végignéztem, persze a tisztelet is megvolt, de inkább a sokk miatt meredtem a monitorra és néztem a felfelé gördülő neveket és hallgattam a Faunts fantasztikus zenéjét. Csak néztem és azon gondolkoztam, hogy milyen istencsászár is ez a játék és közben libabőrözött a hátam a zenétől. Csak ültem, és arra gondoltam, hogy ezek tényleg megcsinálták az évezred játékát.

Nem tudnám megmondani, hányszor játszottam végig újra, de jó párszor. Biztos lehetett volna ezeket az órákat valami másra, valami hasznosabbra is fordítani, de nem érdekelt. Újra át akartam élni mindent, kipróbálni más döntéseket, megnézni, mi történik akkor, ha valamit máshogy csinálok.

Teltek a hónapok, és persze jött a hír, hogy készül az új rész. Gondolom mondanom sem kell, hogy megőrültem. Majdhogynem centin vágtam a hátralévő napokat a megjelenésig, lecsaptam minden spoiler mentes hírre (nehéz volt) és reménykedtem, hogy a második rész legalább annyira jó lesz, mint az első. Arra gondoltam, hogy ezt nem ronthatják el. Nem lehet olyan, hogy elrontsák.

2010-ben meg is jelent a második rész. Mondjuk úgy, hogy nem sokat aludtam azon a héten. Viszont amit éreztem, az az volt, hogy ez nem az a játék, amit vártam. Nagyon sok helyen belenyúltak játéktechnikai dolgokba és nem mind tetszett. Nem azt mondom, az első játék sem tökéletes, vannak hibái, néhány nem is kicsi, de mindezek ellenére, vagy mindezekkel együtt még mindig az utóbbi 10 év legjobb játéka nálam. A második rész sem volt rossz, de nálam már nem volt annyira jó, mint az első. Annak ellenére, hogy a sorozat legjobb karaktere ebben a részben debütált. Igen, Mordinra gondolok. :-)

A hangulat itt is jó volt, sőt, kifejezetten sötét lett, ami szerintem jót tett a játéknak. A karakterek egyrészt visszatértek az első részből és megismertünk újakat is. Ez is rendben volt. Ami nem volt rendben, az szerintem az RPG rész háttérbe szorulása és az inventory eltüntetése. Minden szerepjátékos szereti a lootot. Mindegyik. Ez kivenni szerintem hiba volt. Az első rész inventory rendszere nem volt túl jó, de még mindig jobb, int a semmilyen. A szerepjátékos elemek, mint pl. a karakterfejlesztés egyszerűsítése szintén nem volt örvendetes részemről.

Mindezek ellenére nagyon élveztem ezt a játékot is, a többszöri végigjátszás itt is megvolt. Sajnos ezzel a résszel volt még egy gond, ami nem teljesen játéktechnikai, hanem inkább IRL. Ez pedig az, hogy az Electronic Arts éreztette kiadói jelenlétét a második résznél. Az EA szerintem az egyik, ha nem a legundorítóbb játékkiadó ami létezik. Tisztán látszik, hogy csak a pénz érdekli őket és a minőséget háttérbe szorítja a mennyiség. Ez már a ME2-őn is érződött, mikor elkezdtek záporozni a DLC-k. Nem azt mondom, hogy nem volt köztük olyan, ami ne érte volna meg a pénzét (pl. Kasumi, Shadow Broker), de látszott, hogy itt már a lehúzásról szól az egész. Az alapjátékot megvehetted olcsón, de a kiegészítőkért már mélyen a zsebbe kellett nyúlni. És ez nem tetszett.

Minden esetre a második rész méltó középső résznek bizonyult, annak ellenére is, hogy érzésem szerint nem volt olyan jó, mint az első rész. Itt is súlya volt a döntéseknek és a nyomasztó hangulat is nagyon jól sikerült.

Ezek után úgy vártam a harmadik részt, mint a messiást. A Bioware-nél bevallották, hogy Shepard történetének ez lesz az utolsó darabja. Minden rajongó várta a megjelenés napját, köztük én is. Szinte elképzelhetetlen volt, hogy annak a történetnek végre vége lesz, ami már 2008 óta izgatta a fantáziánkat. Szinte elképzelhetetlen volt, hogy a karakterünk, amibe alsó hangon is 70-80 órát fektettünk a két résszel (nem számolva a többszöri végigjátszásokat), élete utolsó kalandját fogja végigélni a harmadik részben és hogy ez után, bármi is lesz a végkifejlet, el kell tőle búcsúznunk.

Ekkor is azt gondoltam,a mit korábban, hogy ez nem lehet rossz. Ezt nem ronthatják el. A harmadik résznek jobbnak kell lennie mint az első kettőnek összesen. Ezt nem ronthatják el...

Sajnos a sötét fellegek már gyülekeztek a játék kiadása előtt. Mint említettem, az EA bekebelezte a Bioware-t. A második részen már érződött a hatásuk, és félő volt, hogy a harmadik részre még jobban elrontják a Bioware kreatív gondolkodását. Ezen kívül megjelent a Dragon Age második része, ami szerény véleményem szerint kibaszott szar lett. Szintén Bioware, és az első rész szintén az egyik legjobb RPG amivel valaha játszottam. Itt már nagyon aggódtam a Mass Effectért, de mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. Bíztam benne, hogy összeszedik magukat, és a harmadik résszel olyat tesznek le az asztalra, amit utána ezer évig fog emlegetni a játékipar. Ez végül megtörtént, de nem a jó értelemben...

A következő csapás az volt, amikor bejelentették, hogy a harmadik részben lesz multiplayer. Itt omlottam össze először. Multiplayer? Minek egy olyan játékba, ahol mindig is az volt a lényeg, hogy te, a saját, személyre szabott hősöddel mit tudsz csinálni, hogyan tudod megváltoztatni az egész galaxis sorsát és megmenteni milliárdnyi életet. A bemutatók alapján az esztelen lövöldözés kategóriába soroltam a multit, és próbáltam róla megfeledkezni. A remény lángja még égett, de már nagyon halványan.

Ezek után ismét eljött a nap, megjelent a záró rész. Alvás azon a héten sem volt sok. És itt jött a csapás. Ismét sok megváltoztak játéktechnikai dolgok, az RPG részt már majdhogynem kiirtották, a multi a hivatalos álláspont szerint nem volt szükséges ahhoz, hogy jó eredményt érj el a singleplayerben, de gyakorlatilag igen. Az új karakterek közül volt olyan, akit konkrétan gyűlöltem, bár itt is volt jó új csapattárs. De mégis, mindezen hibái ellenére az utolsó fél óráig élveztem a játékot. Itt már tényleg az volt, hogy minden egyes döntést jó alaposan megfontolt az ember, mert érezte, hogy elég csak egy kicsit is hibázni és vége mindennek. Érezted, hogy ez tényleg a vég, és hogy tényleg 110%-ot kell nyújtanod és persze vártad a játék végén a katarzist.

És jött a katarzis. Csak megint nem úgy, ahogy kellett volna. A játék végét gyűlöltem. Szörnyű volt. Többször is újrakezdtem, mert azt hittem azért ilyen szar, mert én csináltam rosszul valamit. De nem. Mikor erre rádöbbentem, az nagyon szörnyű érzés volt. A Bioware gyakorlatilag azt tette, hogy a játékba és a karakterbe ölt száz vagy több órát egyszerűen kidobta az ablakon. Azok a döntések, amiket remegő kézzel hoztál meg, gyakorlatilag nem számítottak. Gyakorlatilag nem számított semmi. És ez volt a legszörnyűbb az egészben. Visszagondoltam rá, hogy mik voltak azok a pillanatok a három részben, amik meghatározók voltak, és amikre azt mondom, hogy a játéktörténelem legjobb pillanatai közé tartoznak. Ezek mentek a szemétbe az utolsó fél órában. Minden ment a szemétbe. Ez nagyon rossz volt. Valami elpattant ott bennem, amitől ez az egész univerzum, amit az évek alatt felépítettek és amit megismertem és megszerettem valahogy már nem ugyan az volt, amibe évekkel korábban nagy izgalommal belevetettem magam. Úgy éreztem, elárultak, becsaptak. Úgy éreztem, megfosztottak valamitől. Egy élménytől, amire szó szerint évekig készültem. Megfosztottak egy jó befejezéstől, amire évekkel később is könnyes szemekkel akartam visszagondolni. Most is könnyes szemekkel gondolok vissza rá, de sajnos nem azért, mert olyan jó volt.

Egy szó mint száz, a Bioware hatalmas hibát követett el. És nem csak szerintem. Elég csak a youtube keresőjébe beírni a „Mass Effect 3 ending” szavakat. A nerd rage lecsapott. Ennyien egyszerre szerintem még egy játék gyártót sem gyűlöltek. Elszabadult a pokol, persze a Bioware azt mondta, hogy ez a befejezés az ő művészi elképzelésük a játék végéről, de ahogy mondani szokták, „the damage has been done”.

Később kijött egy új befejezés DLC, de ahogy láttam a helyzet nem lett jobb. Persze ehhez is jött számtalan fizetős DLC, az EA le se tagadhatná, hogy ők állnak a háttérben.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért is írtam most ezt le, mikor a játék már régen megjelent, és lassan a negyedik részt várjuk, ami egy újabb hős kalandjait fogja bemutatni a Mass Effect univerzumban.

A válasz az, hogy most sikerült megvásárolnom a játékot. Igen, tudjuk hogy játszottam végig először. Ezen most lépjünk túl. A lényeg, hogy nyilván mindazok ellenére amit leírtam, úgy voltam vele, hogy mégis csak egy ME játék, meg mégis csak a befejező rész, meg az amúgy is szarul néz ki, hogy a polcomon nincs ott az első két rész mellett. Szóval megvettem, és elkezdett nagyon csábító lenni a Multiplayer gomb a főmenüben. Igen, tudom mit írtam korábban, nem kevés előítélettel vágtam bele az első multis meccsbe...és megtetszett. Újabb és újabb köröket játszottam végig, és rájöttem, hogy nekem ez tetszik. Annak ellenére, hogy még mindig azt gondolom, ennél a játéknál a single fontosabb, azt kell hogy mondjam, jól megcsinálták a többjátékos módot is. Élvezetes dolog együtt játszani másokkal, főleg hogy legtöbbször lövésed sincs kik lehetnek azok, és tudni azt, hogy rajtuk is múlik a siker és hogy számítasz rájuk és valószínűleg ők is számítanak rád.

Egy szó mint száz, az, hogy egy viszonylag váratlan helyről jött élmény kicsit visszaállította a Bioware és a Mass Effect 3 becsületét, megmozgatott bennem valamit. Lehet, hogy az utolsó percek nagyon szarok, de a másik két játék és a harmadik rész eleje jó. Ezért nem kellene hagynom, hogy az az utolsó fél óra tönkretegye életem egyik legjobb játékos élményét. Ki tudja, talán egyszer majd tudok úgy tekinteni az utolsó részre is, mint ami egy jó és méltó zárása a trilógiának.

Zárszóként egy videó, amivel eléggé egyet tudok érteni a harmadik résszel kapcsolatban:

Valamint még annyit tennék hozzá, hogy bár a multi jó, de aki az Origin klienst programozta és kitalálta, az szarjon sünt!

Szólj hozzá!

Címkék: vélemény játék effect mass


2012.11.29. 21:48 edlen

Kis lépésekkel a technológiai szingularitás felé

Érdekes írást - interjút - lehet itt olvasni a számítástechnika jövőjéről. Persze sok még a ha.

Szólj hozzá!

Címkék: jövő számítástechnika


süti beállítások módosítása