Kvantumfluktuációk

A magány kivesz valamit az emberből, talán a lélekből öl ki valamit, amit utána vagy nem lehet már visszaszerezni, vagy csak nagyon nehezen. Minél hosszabb a magány ideje, annál mélyebb ez a seb és annál nehezebben gyógyul.

Most lesz kilencedik éve hogy szakítottam az utolsó barátnőmmel és azóta élem magányosan az életem. Ebben az időszakban változó intenzitással próbáltam társat találni magamnak az életben, gyakorlatilag zéró sikerrel. A szakítás után három évig éltem Baján, minden szempontból ez volt eddigi életem mélypontja. A testi és lelki leépülésem itt kezdődött meg és még ma is ennek a hatásait nyögöm. Volt egy-két lány aki tetszett ott nekem és akinél próbálkoztam, de semmi siker nem volt. Az utolsó évben beregisztráltam az egyik netes társkeresőre, beállítottam mindent, rányomtam a keresésre és kidobott kb. 10 találatot Bajára. Mindegyiküknek írtam, egyikük sem válaszolt. Ezzel a bajai párkereső próbálkozásaim kb. véget is értek. Mire Baján lettek barátaim és elkezdtem társaságba járni, már el is jöttem onnan.

Következett Budapest. Azt hittem, hogy itt majd rendbe jön minden és ennyi ember között nem lesz nehéz találni valakit. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Az első 1-2 év mély depresszióban és magányban telt, nem igazán sikerült ismerkednem. Kipróbáltam a netes társkeresőt is, itt rengeteg találat volt, sok lánynak írtam. Az eredmény elkeserítő volt. Sajnos a pontos statisztikákat elveszítettem, de kb. 250 lánynak írtam egy pár hónapos periódus alatt. Ebből kb. 10% válaszolt, és egy, azaz egy kivételével mind azt, hogy sajnos nem én vagyok az, akit keresnek. Egy randi jött össze, de már az első percben tudtam, hogy hiba volt találkozunk. Valószínűleg ő is, így ebből sem lett semmi. Nem tudom szavakkal leírni, hogy mennyire lélekölő az az érzés, amit ekkor éreztem. A több száz lányból a legtöbb még arra sem méltatott, hogy válaszoljon, a maradék pedig lepattintott. Bár nekik még midig hálás vagyok, hogy legalább volt annyi gerincük, hogy válaszoljanak. Ez egy újabb mélyponthoz vezetett, gyakorlatilag teljesen begubóztam és nem is próbáltam ismerkedni.

Közben viszont megismerkedtem egy lánnyal, akibe nagyon szerelmes lettem. Idővel alakult ki a dolog, volt egy év is, mire rájöttem, hogy valójában nagyon szeretem. Sok időt eltöltöttünk együtt, de csak mint barátok. Mire eljutottam oda, hogy elmondjam neki, addigra elhagyta az országot, de azt mondta, hogy ha nem kellett volna elmennie, akkor együtt lenne velem. Ez egyrészt nagyon boldoggá, másrészt nagyon szomorúvá is tett. De ezzel kapcsolatban több hibát is elkövettem. Az egyik az volt, hogy nem mondtam meg neki időben, hogy mit érzek. Ennek oka az volt, hogy kapcsolatban élt és nem akartam belerondítani. Már tudom, hogy ez hiba volt, nem kellett volna törődnöm ezzel, mert ha szerette a barátját, akkor úgyis lepattintott volna, ha viszont nem, akkor legalább egy kis esélyem lett volna a boldogságra. A másik hiba, amit elkövettem, az talán még ennél is nagyobb volt. Elkezdtem rá várni. Mint mondtam, nagyon szerelmes voltam és sajnos az ember ilyenkor nem cselekszik teljesen logikusan. Szerettem, és ő is azt mondta, hogy szeret, ezért elkezdtem rá várni. Évek teltek el és egyszer csak elmondta, hogy már összejött valakivel odakint. Erre nyilván számítani lehetett, de ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy ha nem akarok még több időt elvesztegetni az életemből, akkor ezt most abba kell hagyni. Azóta nem beszéltem vele, és nem is találkoztunk, egy véletlen alkalmat eltekintve. Sajnos néha még most is szembe jut, de szerencsére már messze nem annyiszor, mint annak idején. A tanulság: nem éri meg várni senkire, mert ha azonnal nem jön veled össze, akkor később már úgysem fog és évek is eltelhetnek mire rájössz, hogy úgyis hoppon maradtál.

Közben volt egy futó próbálkozásom egy lánnyal. A tudatalattim valószínűleg tudta, hogy ez így rossz és ki kell törnöm, de végül nem lett belőle semmi komoly, csak egy futó kaland egy éjszakára, amiből egyébként lehet, hogy kijönne egy fél szexuálpszichológiai diplomamunka. Azóta sem értem teljesen, hogy azon az éjszakán mi történt pontosan, de lehet, hogy ez jobb is így.

Ismét eltelt egy év, totális depresszió, kilátástalanság és nyomasztó magány. Próbálkoztam pár lánynál, főleg élőben, de semmi. Szintén egy futó éjszaka, de az átlagom még így is a szökőévente egy.

Szerencsére azonban rájöttem, hogy ez így nagyon nem jó és elkezdtem változtatni az életemen. Elképesztően nehéz kitörni abból a helyzetből, amikor szó szerint úgy érzed, hogy a magány és a depresszió összeroppant. Mikor minden nap úgy kelsz fel, hogy vajon ez lesz-e az utolsó, hogy vajon valahogy kibírod-e még ezt a napot, vagy végleg feladod. De apró változtatásokkal lehet rajta segíteni. Illetve rá kell jönni, hogy ha te nem segítesz magadon, akkor senki sem fog és ha nem változtatsz, akkor ugyanilyen szar marad minden. Úgyhogy szép lassan elkezdtem változtatni. Nem kell nagy dolgokra gondolni, inkább apróságokra, szépen fokozatosan. Az volt a durva, hogy egyszer csak rádöbbentem, hogy már nem olyan szar. Még mindig elég rossz volt, de elkezdtem észrevenni, hogy tényleg más érzés egy idő után felkelni, hogy tényleg más érzés bejönni dolgozni és hogy felszabadul egy olyan energiatartalék, amit eddig arra használtam, hogy küzdjek az összeomlás ellen. Amikor már nem arra megy el minden nap az energiáid 70-80%-a, hogy lebeszéld magad az öngyilkosságról, hanem arra, hogy a munkahelyeden tényleg dolgozz, hogy energiát fektess a kapcsolataidba, hogy azt csináld, amitől jól érzed magad, akkor tényleg úgy érzed, hogy sikerült változtatni az életeden. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen egyedül vittem ezt véghez. Nagyon sokat segítettek a barátaim, akiknek egyik legnagyobb erénye velem szemben valószínűleg a türelem volt.

Ezen sikereken felbuzdulva ismét a társkeresés felé fordultam. Hiszen ha sikerült valamennyire kimásznom a depresszióból, akkor most már akár tényleg találhatok is valakit magam mellé az életben. Megújítottam az előfizetésem a netes társkeresőn, elkezdtem salsára járni, elkezdtem aktívan használni a tinder-t, meg a hasonló szarokat és reménykedtem. És sajnos itt jött a következő pofon az élettől. Egy olyan szép nagy, amitől dobsz egy tripla hátra szaltót és a végén arccal a sárban kötsz ki. A salsáról kiderült, hogy egyáltalán nem az, amire számítottam, így azt abba is hagytam. A netes társkeresőn ugyan úgy nem válaszolnak a lányok, mint eddig. A tinderen és a hasonlókon pedig az évi 1-2 match ha össze is jön, végül semmi nem lesz belőle. Nem olyan régen még személyesen is sikerült egy randit összehoznom egy lánnyal, akit a spanyol nyelvvizsgán ismertem meg. Tökre örültem, egészen addig, amíg nem közölte, hogy amúgy van valakije és ha romantikusak a szándékaim, akkor nem tud segíteni.

Egy szó mint száz, ismét elöntött a kétely és ezzel együtt az az iszonytató félelem, amit korábbról már nagyon jól ismertem. Az a félelem, ami összegyűr és összeroppant az öklében, amit próbálsz lefeszegetni magadról, de egyszerűen beléd issza magát és már napközben, amikor nem próbálsz rá gondolni, akkor is ott van a fejedben és halkan sziszeg a belső füledbe. A félelem, hogy örökre egyedül maradsz, hogy bármit is teszel nem fogsz kelleni senkinek és hogy egyedül fogsz megöregedni és meghalni, család és boldogság nélkül. Így Valentin nap környékén, amikor ömlik rád a rózsaszín szar mindenhonnan, ilyenkor kifejezetten nehéz kiegyenesedni és arra gondolni, hogy ki kell tartani és hogy nem szabad feladni. Hogy neked is lehet majd valakid, akivel boldog lehetsz, akihez hazamehetsz este, akivel összebújhatsz, akivel együtt nevetsz és sírsz, akivel megosztod az életed. Ez a remény tart valamennyire életben, hogy majd holnap, majd holnap biztos válaszol valamelyik lány, vagy hogy majd holnap összefutok valakivel, akivel egy jót beszélgetek és elhívom valahová és majd eljön. És miközben erre gondolsz, hallod a félelem sziszegését a belső füledben, hogy ez úgysem fog megtörténni, és hogy holnap este és utána következő este is ugyanúgy egyedül fogsz feküdni az ágyadban és hibába is fantáziálsz arról, hogy találkozol egy aranyos lánnyal, úgysem fog megtörténni. De küzdeni kell, mert a konstans félelem kivesz valamit az emberből, talán a lélekből öl ki valamit, amit utána vagy nem lehet már visszaszerezni, vagy csak nagyon nehezen. Minél jobban félsz, annál mélyebb ez a seb és annál nehezebben gyógyul.