Kvantumfluktuációk

Azt hiszem, hogy az életünk arról szól, hogy a felmerülő problémákat hogyan oldjuk meg és hogy miután megoldottuk őket, milyen emberek leszünk. Mert az emberek egy picit azért változnak az életük során. Általában nem a fő jellemzőikben, de apróságokban igen. Az élettapasztalatok rajtunk hagyják a nyomaikat.

Fiatal koromban nagyon idealista és naiv voltam. Ma már ez talán nem jellemző rám, bár az idealizmus néha nyomokban megfigyelhető rajtam még mindig. Az egyetemi évek kivettek abból a burokból, amiben otthon voltam előtte 18 évig és bizony jött néhány jó nagy pofon. Csalódás az emberekben, csalódás az egyetemben és az oktatásban. Voltak persze pozitív hatások is, nagyon sok barátot szereztem ott, közülük még most is sokkal tartom a kapcsolatot, van, akivel napi szinten. Ott lett először barátnőm, ami szintén egy hasznos tapasztalat volt, még ha nem is végződött túl jól és ott lett másodszor és eddig utoljára barátnőm, ami szintén hasznos tapasztalatokkal gazdagított az életemet és talán mondhatom azt, hogy életem egyik legboldogabb időszaka volt, még akkor is, ha közben voltak sajnos nyomasztó dolgok is. Sajnos az első párkapcsolatomból nem vittem annyi tapasztalatot magammal, hogy a második is jól működjön, illetve közben annyira elment a kedvem az egyetemtől, hogy a tanulmányaimat is hanyagoltam, ami meglátszott az előmenetelemen is, meg mélyen bántott is, hogy szarok a jegyeim. Illetve már akkor kezdett kialakulni bennem a sötét jövőkép, ami most is beárnyékolja az életem. De mindettől függetlenül ezt az időszakot tartom az aranykornak az életemben.

A hanyatlás akkor jött el, amikor Bajára költöztem. Még nem tudom, hogy mekkora hiba volt ez, mert valójában ennek köszönhetem, hogy a szakmámban maradtam, viszont anyagi és magánéleti szempontból katasztrófa volt. A barátnőm fél év múlva szakított velem, pedig úgy volt, hogy majd ő is utánam jön. A fizetés nagyon szar volt és a munkakörülmények is. De a legnagyobb baj nem is ez volt, hanem az, hogy teljesen izolálódtam a külvilágtól. Pont a húszas éveim közepén, második felében, amikor kiélhettem volna magam és a vágyaim. A magány, a fájdalom és a kilátástalanság teljesen befordított és nem volt senki, akire számíthattam volna. Kicsivel több, mint három évig éltem ott. Ez alatt egy teljesen cinikus, depressziós emberré váltam. Gyűlöltem mindent és mindenkit, de legfőképpen magamat és az életemet. Volt 1-2 lány, aki tetszett ott és be is próbálkoztam, de sajnos nem jött össze semmi. Így utólag visszagondolva már tudom, hogy mit kellett volna tennem, hisz ott volt a vízügyi főiskola, tele fiatalokkal. El kellett volna járnom velük bulizni, megismerkedni velük, összebarátkozni emberekkel. De nem tettem és inkább egyedül sírdogáltam a puszta közepén. A legvégére lett pár barátom, de pont addigra, mire eljöttem onnan.

Amikor felkerültem Budapestre, azt hittem, hogy majd minden jobb lesz. Kicsit tévedtem, mert még itt is bennem volt ugyan ez a zárkózottság és depresszió, valamint rengeteg elfojtott düh, agresszió és frusztráció. Semmi életkedvem nem volt, a munkához sem volt kedvem, ami meg is látszik azon, hogy hogy haladt a doktorim a későbbiekben. Ugyan úgy nem ismerkedtem és csak néhány barátom lett, főleg a munkahelyről, illetve még Szegedről és egy online játékból, amivel régen játszottam. Idővel beleszerettem egy munkatársamba, akivel egyre több közös programot csináltam és össze is hoztunk egy közös baráti társaságot. De sajnos nem sikerült vele összejönnöm és el is ment az országból. Én persze vártam rá, hogy majd biztos összejövünk, hisz azt mondta, hogy ha nem kellene kimennie, akkor összejönne velem, de persze ez sosem történt meg. Végül összejött kint valakivel, én pedig elpazaroltam újabb pár évet arra, hogy rá vártam. Nem mondom, hogy közben nem próbálkoztam 1-2 másik lánynál, de mindig is ő volt az, akire vágytam.

Ezek elég rossz évek voltak, nem igazán sikerült legyőznöm a démonaimat, ugyan az a depresszív, szorongó, szuicid életmód jellemezte a napjaimat, mint az előző pár évben. Szerencsére viszont az, hogy elkezdtem őt elengedni és hogy volt négy hetem az Atacama sivatagban végiggondolni az életemet, elindított a változás útján. Először a fizikai egészségemre kezdtem el jobban figyelni, elkezdtem sportolni és fogyni, és a mentális egészségemmel is elkezdtem törődni. Előadásokra jártam, megpróbáltam változtatni az életemen. És valamennyire sikerült is. Már nem vagyok annyira negatív és depressziós, mint régen. Sokkal kevésbé hagyom, hogy egy rossz élmény tönkrevágja az egész napomat és alapvetően nyitottabb lettem az emberekre. Elkezdtem ismerkedni lányokkal, és próbálok párt találni. Azt nem mondhatom, hogy minden napom jó, sajnos vannak olyan napok, sőt, olyan időszakok is, amikor visszazuhanok egy letargikus állapotba, amikor minden szar megint és amikor a magány érzése fizikai fájdalmat okoz, de próbálok ezeken a napokon minél gyorsabban túl lenni és minden egyes ilyen időszak után erősebben visszatérni a pozitívabb életszemlélethez.

Most is egy ilyen rosszabb időszak van, azért is írom le ezeket a dolgokat. Úgy tapasztaltam, hogy ez segít. Manapság megint a magány az, ami foglalkoztat. Alig bírom kizárni a fejemből azt a gondolatot, hogy még mindig egyedül vagyok. Ha meglátok egy párt az utcán, belémnyilal, hogy nekem nincs senkim. A magányos estéimen álmatlanul forgolódok miközben arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha hozzá tudnék bújni valakihez. Nehéz időszakok ezek és sajnos elég sok energiámat elvonja ilyenkor az, hogy harcoljak ezekkel a gondolatokkal és hogy ne hagyjam, hogy a teljes kétségbeesés újra úrrá legyen rajtam. De próbálok küzdeni és nem akarom feladni. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy nekem soha nem lesz párom. Próbálok arra gondolni, hogy még nem késő, hogy családom legyen. Remélem, hogy lesz elég erőm, hogy kitartsak addig, amíg megismerkedek valakivel, aki nekem is tetszik és akinek én is tetszem. Már annyira várom ezt a pillanatot, minden nyűgjével és kompromisszumával együtt.

A depresszióm eléggé mérséklődött mostanra, a cinikusságom már kevésbé. Sajnos nagyon sok alja emberrel találkoztam, de szerencsére sok jóval is. Talán ez, ami az egyik legjobb hozadéka az utóbbi időknek, hogy most már a pozitív dolgokat is meg tudom látni az életben és másokban. Magamat még mindig nem fogadtam el teljesen olyannak, amilyen vagyok, de ezen is dolgozom. Már nem látom magam annak a teljesen szerencsétlen és szánalmas vesztesnek, mint pár éve, de azért még mindig nem elég nagy az önbizalmam és az önértékelésemen és önbecsülésemen is van mit javítani. De ezen a fronton is próbálok előre lépni. Remélem, hogy hamarosan meglesz a gyümölcse is ennek a sok küzdésnek.