Kvantumfluktuációk

Van valami megnyugtató abban, amikor az ember egyedül sétál a hóban és a ködben. Sokan nem szeretik a telet, de én nem így vagyok ezzel. Nem zavar a hideg annyira, bár ahogy öregszem, ez egyre kevésbé igaz sajnos. Amikor pedig hó fedi be a teljes tájat, az nagyon gyönyörű tud lenni. A köd is sokaknak nem tetszik, mert nem lehet messzire látni és eltakarja a tájat, de szerintem a hóval kombinálva pont hogy ad egyfajta misztikus varázst a környezetnek.

Lehet, hogy önámítás, mert a hó és a köd elfedi a szemünk elől a halott földet, az élettelen növényeket, de valójában tudjuk, hogy amikor majd elmúlik a tél, ezek a növények új éltre kelnek és minden újra zöld lesz. De addig is, marad az elrejtett táj, aminek a részletei apránként bontakoznak ki a szemünk előtt, ahogy haladunk a ködben. Amit megközelítünk, az előbukkan, amit elhagyunk, az eltűnik.

Az ember nagyon messzire jutott az elmúlt évezredekben, de odabent még mindig állatok vagyunk. Ez a pár évezred még nem volt elég ahhoz, hogy kiirtsa belőlünk a kötődést a természethez. Ezért félünk még mindig a sötétben és várjuk, hogy egy ragadozó előrontson és ezért szeretünk kint lenni a fák között, az erdőben, a réten, a hegyekben. Itt, most, ez különösen érződött.

Valami elképesztően megnyugtató volt körbesétálni az obszervatóriumban úgy, hogy mindent beborított a hó, a tájat pedig köd ölelte magába. Csak a szelet lehetett hallani, a hó ropogását a talp alatt és a fák elszórt reccsenéseit. Az életnek semmi nyoma, nem lehetett hallani állatok motoszkálását, csak néha látszott egy-egy tappancsnyom a hóban. Ilyenkor az ember el tud merülni a természetben, ahogy a hideg szél az arcába csap és látja a fehér fákat és a hófehér földet. Ilyenkor könnyű megtalálni a belső békét. Bárcsak minden nap ilyen lenne.