Kvantumfluktuációk

Városi életünk alatt hozzászokunk, hogy konstans zaj vesz minket körül. Nappal a forgalom és az emberek zaja, éjszaka pedig elektromos eszközeink halk zümmögése és az apró neszek a társaink. Így ritka az, amikor abszolút csöndben találjuk magunkat. Ilyenkor csak saját lépteink, a lélegzetünk és a szívverésünk halljuk, már ha eléggé felzaklat minket a totális csönd. Emellé már-már bónusz, ha mindezt sötétben tapasztaljuk meg.

Ma ki kellett mennem kétszer az erdőn keresztül a kupolákhoz. Először csak a sötét és a csönd vett körül. Fejlámpámmal a fejemen baktattam a kis erdei ösvényünkön, amiről már leolvadt a hó, de mellette még ott fehérlett két oldalon és a fák tövében. A lámpám megvilágította az utacskát és az erdőt. Az első fél percben nem is volt ez furcsa, hiszen számtalanszor kimentem már így este. De utána rájöttem, hogy valami hiányzik. A hangok. Teljes szélcsönd volt, nem susogtak a fák, a kis állatok is valahová elbújtak, így először csak a saját magam által keltett hangokat hallottam. Azt, ahogy mentem az apró szemű murvával beszórt utacskán, ahogy vettem a levegőt. Egészen hosszúnak tűnt így az a pár száz méter. Elintéztem a teendőmet, de még várnom kellett, így elindultam egy másik kupolába. De ekkor már nem voltam egyedül. Két zöldesen ragyogó szem nézett vissza rám a sötétből. Macska. Mentem tovább. A macska zajtalanul elfutott. De ekkor meghallottam egy másik hangot. Bagoly volt talán. Újra és újra. Sokáig csak mi ketten csaptunk zajt a nyugodt erdőben.

Visszamentem a kupolába, de a sötétből hallottam még egy hangot. Mesterségesnek tűnt, de nem tudom, hogy mi volt az. Nem is fontos. Utána megint csönd volt és csak mi ketten voltunk ott a bagollyal.

Jó másfél óra múlva ismét ki kellett mennem. Kiléptem az ajtón és egy fehér falba ütköztem. A hegyet beborították a felhők. A fejlámpám fénye szétszóródott az apró vízcseppeken és alig láttam bármit is a vakító fehérségtől. Mentem előre és a felhőcseppeket éreztem az arcomon. Csönd volt megint, csak én csaptam zajt. Ugyanúgy kimentem a kupolába, de most az út helyett csak egy fehér falat láttam. De jobban megnézve látszott, hogy nem egy homogén anyag, hanem apró kis felhődarabkák kaotikus halmaza az egész. A kis szemcsék össze-vissza kavarogtak a lámpám előtt, egy részük lecsapódott rám, a többi körülöttem örvénylett. Ellenállás nélkül haladtam a fehér káosz masszában. Tudtam az utat, így kijutottam a kupolához. Megtettem, amit meg kellett és ismét elsétáltam a másik kupolába. Utána a harmadikba. Elhoztam a pákát.
Ahogy visszatértem az első kupolához fénycsóva fogadott. Apró, világos pöttyök fénylettek át a ködön és egy fénycsóva az ajtó elé mutatott. Először az jutott eszembe, hogy olyan, mint a szentképeken az angyalok fénye, ami levilágít a földre és mutatja az utat a hívőknek. Majd az, hogy a mélytengeri halak fénnyel csalják csapdába prédájukat az örök sötétségben. De ez nem lehet csapda, hiszen én kapcsoltam fel azt a lámpát. Hacsak nem magamnak állítottam csapdát. De hisz ki más lenne itt a csöndben és a sötétben rajtam kívül?

Már visszajöttem. Halkan zúg a laptopom, és valami meghatározhatatlan helyről a szobámba szűrődik a fűtés halk zümmögése. Már nincs csönd és nincs sötét.
Azon gondolkodom, hogy vajon belesétáltam-e a saját csapdámba.