Kvantumfluktuációk

Az összeesküvés elméletek hívei előszeretettel veszik elő a HAARP-ot, mint a végzet fegyverét. De mi is a valóság? Megtudhatjuk itt.

A következő írás megjelent az Értelmesen blogon is.

A napokban újabb őrület látszik felüti a fejét. Páran megkerestek azzal, hogy vajon amit ebben az írásban állítanak, az tényleg így lesz-e?

Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjunk, nézzük meg az írást. Ami elsőre feltűnhet, az Jézus és (feltehetőleg) Szűz Mária képének túlzott használata. Ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy hiteltelen az írás. Én is szeretem pl. Optimusz Fővezért, szóval ha csinálnék egy Transformers rajongói oldalt, tuti ő lenne berakva háttérképnek, persze nem végtelenítve, mint itt. A következő, ami megragadhatja a figyelmünket, az a cím. A NASA bejelentette... Ha ez így van, akkor szeretném látni a forrást. Ha a NASA nagy bejelentést tesz, annak nyoma marad mind az internetes, mind az írott sajtóban. A mi esetünkben nem kapunk referenciát. Nem baj, még mindig lehet hiteles a dolog, lehet hogy csak az író a nagy izgalomban elfelejtette megjelölni a forrást. Rövid keresgélés után az interneten rá kell döbbennünk, hogy bizony a címben emlegetett NASA bejelentés nem létezik. Nálam már itt elhasal a dolog, de azért kalandvágyból nézzük tovább az írást.

Belemegyünk a „null síkba”. Na ez vajon mi? Rövid gondolkodás után arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg a Tejút fősíkjára gondolhattak. Rákeresve az interneten az ember megtalálhatja a null sík „pontos” definícióját. Ez az a hely, ahol nincs elektromosság. És fény persze. Szinén, ha az ember megpróbál referenciákat keresni, nem talál. A null sík teóriának semmiféle tudományos alapja nincs, csak az ezoterikus és ufóhívő közösségek veszik ezt ténynek.

Ezek után nézzük meg kicsit közelebbről a cikket. Ismét hivatkoznak arra, hogy a NASA bejelentette júliusban a hírt. A kormánynak. Melyiknek? A magyarnak? Ha ez így van és valós a veszély, akkor miért nem készülünk már fél éve erre a megrázó eseményre? Nyilván azért, mert ilyen bejelentés nem történt. De lépjünk tovább, hisz még csak az írás legelején tartunk és oly sok még az olvasni és értelmezni (?) való.

A következőkben egy tényt közölnek, hogy most ősszel/télen Tibetben (miért pont ott?) és az északi féltekén meleg lesz. Nem tudom ki hogy van vele, de az előbb néztem, és kb. nulla fok volt. Akinek ez meleg, az valószínűleg az Antarktiszon szocializálódott. Megnéztem az interneten, Lhászában most épp 7 fok van. Ezt sem mondanám melegnek, de persze minden relatív. Ezt követően megkapjuk az újabb figyelmeztetés a null síkba történő belépésről. Itt végre megtudjuk, hogy mi is lesz az. Mint ahogy korábban is említettem, itt nem lesz elektromosság. Ez rossz hír nem csak az internet szerelmeseinek, de pl. a Napnak is. El se merem képzelni, mi lesz vele elektromágneses kölcsönhatás nélkül. Már pedig valahogy túl kell élnie, hisz kicsit előreszaladva láthatjuk, hogy pár nap után ismét világosság lesz. Érdekes. Biztos újraindítják a Napot, vagy ilyesmi.

Ha túltesszük magunkat a sokkon, a következő pontban láthatjuk az esemény pontos időpontját. Egy pillanatra tegyük fel, hogy a null sík az egyenlő a Tejút fősíkjával. Ha azon haladunk át, akkor élő ember nincs a Földön, aki meg tudná mondani ennek az idejét percre pontosan. Kb. millió éves pontosságú becslések vannak, de ennyi. Ehhez képest erről a bravúros pontosságú előrejelzésről megint nem tudjuk meg, hogy pontosan honnan származik és milyen módszerrel számolták ki. Meg miért pont moszkvai idő szerint? Akkor már miért nem UT?

Riogatnak még minket azzal, hogy nem lesz se fény, se hang, és semmi sem fog működni. Anyám kézi meghajtású mákdarálója sem? Szomorú vagyok. Sötét meg nyilván azért lesz, mert nem lesz Nap. Ekkor viszont feltételezem, meleg se lesz. Sőt, ha a Nap fénye nem melegíti a Földet napokig, akkor itt rendesen hideg lesz. Hogy ez miért rossz hír, az a következő pontokból kiderül. Illetve nem egészen.

Hogy mi a teendő, az előtt meg megtudjuk, hogy mindenki hallucinálni fog. Oké, itt most ferdítettem, mert „kozmikus illúziókról” beszélnek, de nyilván a nagy hideg miatt fog mindenki fényeket hallucinálni.

Megnyugtatnak minket, hogy ha ennek vége, akkor újra lesz napfény. Valamint kb. az emberek 10%-a meg fog halni. Ez annyira nem jó hír. Itt még kitérnék arra, hogy az író szerint ezt a városi emberek annyira nem fogják észrevenni. Nem tudom ki hogy van vele, de én azért észrevenném ha 3 napig nem kelne fel a Nap és ha az átlaghőmérséklet 50 fokot zuhanna.

A következő pontban egy új fogalommal ismerkedhetünk meg: ciklusváltás. Előttem ismeretlen volt a fogalom, így utánanéztem picit. Ez is egy ezoterikus tévhit, miszerint a mostani után majd eljön egy jobb világ, amiben minden magasabb szinten fog rezegni (?) és belépünk a negyedik dimenzióba. Ehhez nem fűznék hozzá semmit, egy szebb jövőben én is hiszek, ami talán majd egyszer eljön, de a rezgés és a negyedik dimenzió ismét kicsapja a biztosítékot nálam.

A következő pontban én enyhe ellentmondást érzek. Először vigyük ki a családunkat a természetbe (a mínusz ötvenbe?), majd az a tanács, hogy otthon is készüljünk fel. Na most, ha kimegyek a természetbe 2 hónapos élelmiszer készlettel, akkor otthon minek bármire is felkészülni? Vagy ez azoknak szól, akik a felhívás ellenére mégsem mennének ki a természetbe? Ez nem derül ki. Valamint, arra hívják fel a figyelmünket, hogy ne menjünk ki a sötétbe. Na most, akkor menjünk a ki a természetbe (és a sötétbe), vagy ne? Azt hiszem ezek az ellentmondásos instrukciók is elég szépen jelzik, hogy nem szabad elhinnünk semmit sem ebből.

Végül láthatjuk, hogy a kormányok bizony értesítve lettek, de nem akarnak foglalkozni a dologgal. Ezen nem csodálkozom nagyon, ha hozzám jönnének ezzel a szöveggel én is elhajtanám az illetőt a null sík környékére. Az írás szerint ha túléljük ezt az eseményt, utána jobb, szebb világ jön el, ahol a spiritualitás lesz az elsődleges és új aranykor köszönt az emberiségre. Ez önmagában nem biztos, hogy rossz lenne, de sajnos az írás elolvasása után nem nagyon tudok hinni ebben.

Ezen cikk írása előtt már olvasgattam a fent linkelt írást, de most hogy újra elolvastam, csodálkozva láttam, hogy kibővítetté, méghozzá a „_Kirael: Háromnapos sötétség: A tudatváltás 2012. 04. 10.” résszel. Ennek boncolgatásába nem mennék bele, egyértelműen látszik, hogy egy bővebb ezoterikus „magyarázatot” kapunk az elkövetkező eseményekről. Valamint láthatjuk azt is, hogy azok a kérdések, amik bennem is felmerültek, az másban is felbukkantak eme írást olvasva, és ezekre ebben a szekcióban meg is próbálnak válaszolni, persze a tudomány mai állása szerint elfogadhatatlan magyarázatokkal.

Összefoglalva a dolgot, ki lehet elemelni pár jelet, ami arra utalhat, hogy amit olvasunk az teljesen hiteltelen.

1. Források hiánya: pl. a NASA-ra történő hivatkozásánál sem, de máshol sem láthatunk hivatkozásokat az eredeti hírre.

2. Helyesírási hibák. Nem tudom más hogy van vele, de számomra azok az írások, amik tartalmaznak helyesírási hibákat, nem túl hitelesek. Annyit csak meg tud tenni minden blogoló/író, hogy ráereszt a szövegre egy helyesírás ellenőrzőt, főleg akkor, ha nem tud hibátlanul írni.

3. Az események nem magyarázhatók a ma ismert fizikával. Negyedik dimenzió, elektromágneses kölcsönhatás teljes hiánya, rezgésszám emelkedés, szeretetrészecskék. Ezek mind olyan dolgok, amik science fiction-ben léteznek, de a mai fizika ezekkel nem foglalkozik, illetve létezésüket nem ismeri el.

A valóságról még pár szót ejtve elmondhatjuk, hogy a Föld és a Naprendszer tényleg áthalad a Tejút fősíkján, de ez egyrészt nem most fog megtörténni, másrészt ennek semmiféle olyan hatása nem lesz, mint amit ebben az írásban emlegettek. A Nap a Tejút középpontja körül kb. 220 millió éves periódussal kering, ezen kívül végez egyfajta oszcilláló mozgást is erre nagyjából merőlegesen, ekkor áthalad a fősíkon, ami minden ~30 millió évenként megtörténik. De eddig se tűnt el az elektromágneses kölcsönhatás, hisz ha így lett volna, akkor mi most nem lennénk itt. Valós hatása ennek az áthaladásnak egyes elméletek szerint annyi lehet, hogy ezekben az esetekben a fősík környéki, talán valamivel sűrűbb régiókon történő áthaladás megperturbálhatja az Oort-felhőben lévő üstökösmagokat, amik így bejöhetnek a belső naprendszerbe és becsapódva a Földbe kihalásokat idézhetnek elő. Ez is csak elmélet, itt olvashatunk róla, valamint itt például. Jelenlegi mérések szerint a Naprendszer kb. 26 parszekre található a fősíktól, így beláthatjuk, hogy decemberre nem fogunk még csak a közelébe sem kerülni.

Ezen kívül a Magyar Csillagászati Egyesület készített 2010-ben egy jó összefoglalót a világvégékről, ez és ennek frissített, 2012-es változata elolvasható itt és itt.

A várva várt folytatás. Enjoy! ;-)

A vasárnapi érkezés után hétfő reggelre nagyjából mindenki kipihente magát, így bele is vetettük magunkat a nyári iskolába. Az első két nap főleg előadások voltak a csillagvizsgálóban, ami egy domb tetején terült el Pennar és Asiago között. Nagyon hangulatos hely volt, egy kis erdő vette körül az egész helyet, elrejtve a kupolákat a kíváncsi szemek elől. A pennari részen két kupola van, az egyikben található az 1,22 méteres Galileo távcső, a másik kupola pedig kizárólag bemutatásra szolgál. Az utóbbiban egy kis távcső volt, azzal megnéztük a Napot az első napokban. Az 1,82 méteres Copernico távcső és a 92/67-es Schmidt az Ekar-hegyi Csillagvizsgálóban található, kb 4 kilométerre Pennartól a hegyekben. Ott is megfordultunk észlelni, de erről majd később.

Az első napokban fotometriai és spektroszkópiai alapozó előadások voltak, utána beosztottak minket négyes csoportokba. Mivel összesen húszan voltunk, így öt csoport született. Először Chiarával, Ilknurral és Taisiyaval kerültem egy csoportba, de Taisiya átment egy másikba, mert a csoportunk témája túl közel volt ahhoz, amit az utóbbi pár évben csinált. Helyette megkaptuk Simont, aki csuda egy figura. :-) Először is, igazi sportember, minden reggel elment futni és napokig azon pörgött, hogy hol lehet biciklit bérelni, mert hogy ő be akarja biciklizni a hegyeket. Végül szerzett is egyet és el is ment x kilométert bicajozni a hegyekben. Ezen kívül azt kell még róla tudni, hogy Rammstein rajongó.

Visszatérve a csoportra, a vezetőnk Alessandro lett, egy helyi csillagász. Ő szimbiotikus rendszerekkel foglalkozik, ez lett a csoportunk témája is. Csináltunk spektroszkópiát és fotometriát is több szimbiotikus csillagra. A hét közepén kezdtük a méréseket, első este mértünk is az 1,22-es távcsővel. Long slit spektroszkópiát csináltunk vele. A mi estéinken az idő elég jó volt, sajnos nem minden csoportnak volt ilyen szerencséje. Volt hogy teljes éjszakák estek ki felhők vagy eső miatt.

Pénteken a Schmidt távcsővel, végül szombaton a „nagyágyúval”, az 1,82 méteres távcsővel mértünk. Ez már igazi élmény volt, ott a hegyen egy komoly műszert építettek az olaszok. Csináltunk spektroszkópiát és fotometriát is, ugyanis mindkettőre képes volt a távcső.

A szakmai részletekkel nem untatnék senkit, elég annyi, hogy fotometriát épp eleget csináltam életemben, de a spektroszkópia igazi újdonság volt. Alessandro nagyon jó tanárunk volt, sokat tanultam/tanultunk tőle, főleg a spektroszkópiáról. Azon kívül hogy jó tanár volt, nagyon jó fej is volt, teljesen jól éreztük magunkat vele.

A napjaink eléggé zsúfoltak voltak, és bizonyos szempontból monotonok is. Minden reggel reggeli a hotelben (persze ha észlelés volt akkor alvás), utána séta a csillagvizsgálóba előadásra, vagy később adatokat feldolgozni, utána délben visszaséta ebédre, utána vissza a csillagvizsgálóba, majd este vissza a hotelbe vacsorázni. Az utolsó napokban vacsora után még volt hogy vissza is mentünk a csillagvizsgálóba, mikor már nem voltak mérések, csak adatfeldolgozás, mert annyi volt a munka. Lényeg a lényeg, nem sok szabadidőnk volt. Nyilván nem nyaralni mentünk, de kicsit szoros volt a menetrend. Egy szabadnapunk volt, az első hét vasárnapja. Ekkor közös túrát szerveztünk, amin majdnem mindenki ott volt. Elmentünk Asiagoba megünnepelni két szülinapot is, ugyanis Chiara és Giuseppe pont aznap lettek egy évvel idősebbek. Tizenegy-dél körül indultunk, mivel előző este többen is észleletek, pl. mi is. Így is volt egy kis kavarodás, de végül sikerült elindulni. Lesétáltunk a városba, és a világháborús emlékmű bejáratánál beültünk egy pizzára. A velencei tapasztalataim után féltem kicsit, de végül az ott felszolgált pizza egész jó volt. Összetoltunk két asztalt hogy nagyjából elférjünk. Chiara és Giuseppe kaptak tőlünk egy-egy aláírt képeslapot emlékbe. Nagyon örültek neki. Együtt megebédeltünk, mindenki megivott valami számára szimpatikus italt, majd ez után csináltunk egy csoportképet nem messze az emlékműtől. Ezt a képet láthattátok az előző rész végén. Sajnos nem mindenki jött el a városba, így páran hiányoznak a képről. Már itt éreztük, hogy nagyon jó kis társaság jött össze. Személy szerint én szinte mindenkit nagyon megkedveltem. Volt egy pár emberke akikkel kevesebbet beszélgettem, de velük kapcsolatban sem volt semmilyen ellenérzésem, egyszerűen csak nem barátkoztunk annyira össze mint a többiekkel.

A csoportkép után bementünk az emlékműbe. Korábban zárva volt, és csak ebéd után nyitott ki, ezért is vártunk vele eddig. Annyit tudok róla mondani, hogy monumentális. Egy nagy sugárúton lehetett hozzá felmenni a dombra, két oldalt fák, előttünk pedig a masszív emlékmű épülete. Miután kijöttünk, Chiara elmesélte, hogy ez még a fasiszta rendszer alatt épült az első világháború után, azért is olyan, amilyen. Tényleg volt benne egyfajta brutális, szögletes erőt és bátorságot sugárzó valami. Volt pár katona fej kifaragva az épület oldalán, tipikus arcok voltak azok is, de mint ahogy megbeszéltük Chiarával, kivételesen ez a stílus illett a hősi halottak emlékművéhez.

Maga az emlékmű az I. világháború egyik nagy csatájának állít emléket, illetve egész pontosan az itt elesett több ezer katonának. Az olaszok és az Osztrák-Magyar Monarchia katonái küzdöttek itt az asiagoi fennsíkért. Az emlékmű teteje egy hatalmas diadalív szerű valami, ami kilométerekről is jól látszik. Alatta pedig egy katakomba szerű valamiben vannak elhelyezve a katonák földi maradványai. Tavaly jártam Auschwitzban, a koncentrációs táborokban, ott volt hasonló érzésem a sok halottal kapcsolatban, mint itt. Nyilván a haláluk körülményei teljesen mások voltak az ottani foglyoknak és itt a katonáknak, de mégis, az embert valami mélységes szomorúság, és Auschwitztól eltérően, mélységes tisztelet fogta el. Nem vagyok egy hippi beállítottságú ember, de a háborút sose tartom jó ötletnek egy konfliktus elrendezésére. Sajnos természetünkből fakadóan szeretjük egymást különféle módokon megölni és megcsonkítani, ami nem jó. Mégis, a háborúban néha találhatunk valami hősieset, valami magasztosat, még akkor is, ha tudjuk, hogy itt emberek egymás életét oltották ki. Nem tudom igazán megmagyarázni a pontos érzéseimet, de ahogy korábban is írtam, a szomorúság és a tisztelet valamiféle keveréke kavarog ilyenkor az emberben. A folyosók ahol a halott katonák urnái voltak szinte végtelennek tűntek. A falakon ezernyi név apró márvány fedlapokon, mögötte pedig mindaz, amit annak idején a katonai temetőből exhumálni tudtak. Hosszú-hosszú percekig róttuk a folyosókat néma csendben, néha mertük megtörni ezt egy-egy rövid mondattal vagy rövid beszélgetéssel. A veszteség érzése, még akkor is ha lassan száz éve történt, mindenkire hatással volt. Elképzeltük azt az ezernyi családot aki gyászolt a férje, gyereke, apja elvesztése után.

Volt még egy igen szép, ámde szomorú pontja az emlékműnek. A központi rész környékén, ahol egy oltár szerűség is volt, találtunk egy rézből készült könyvet. Jó vaskos volt, maguk a réz-lapok is vastagok voltak, és sajnos jó sok is volt belőlük. Ebbe a könyvbe írták bele az összes itt elhunyt katona nevét. Lapozgatva találtam magyar neveket is bőven. Bár a falakon csak az olasz katonák neveit láttuk (nyilván főleg nekik szólt az emlékmű Olaszországban), a könyvben megemlékeztek a másik oldal halottjairól is, ami szerintem egy szép gesztus.

Miután kijöttünk beletelt egy kis időbe míg a csapat visszanyerte a korábbi jókedvét. Minden esetre az emlékmű meglátogatása meghatározó élmény volt és örülök, hogy megnéztük.

Az emlékmű után behatoltunk a város szívébe és elhatároztuk, hogy elfogyasztunk egy fagyit. Először megrémültem az egy euró per gömb áron, de végül bevállaltam egy három gömbös fagyit, egyszer élünk alapon. A többiek alapvetően egy-két gömböt kértek, és mint később kiderült, bizonyos szempontból ők jártak jobban, ugyanis a gömbök hatalmasak voltak. Életem egyik legnagyobb fagyiját kellett elfogyasztanom, de ez nem volt nagy gond, ugyanis eszméletlenül finom volt a cucc. Az egyetlen baj vele az volt hogy gyorsabban olvadt mint ahogy nyalni tudtam. :-)

A fagyi után elindultunk egy kis túrára a közeli tavacskához. Az idő szép volt, mint ahogy a táj is, így kellemesen telt az időnk. A tónál megpihentünk és én felvetettem az ötletet, hogy látogassuk meg a közeli hegyen lévő erődöt. Többen is támogatták volna ezt, de sajnos későre járt és sokaknak mérésük volt este, így egyedül vágtam neki az útnak. Némi vízzel és egy kókuszrúddal indultam neki a hegynek, ami így utólag elég bátor döntésnek tűnt. A többiek sok szerencsét kívántak, valamint Paoloval telefonszámot cseréltem arra az esetre ha ki kellene hívni az olasz mentőket. :-)

Volt egy kis térképem a környékről, még az iskola szervezőitől kapott csomagból hoztam magammal. Először át kellett gyalogolnom a következő faluba, ami nem volt vészes, csak pár kilométer volt. Ami gázabb volt, hogy nem volt járda, így az úton kellett sétálnom. Mondjuk az olaszok meglepően kulturáltan vezettek, úgyhogy odafelé nem volt gond. A faluba egy szerpentines út vitt föl, majd pár sarok után megtaláltam a táblát: Forte Interrotto. Rátértem egy kis utcára ami hamar kivitt a faluból egy hegyi útra. Először még volt aszfalt, jött is nagy ritkán egy-egy autó, de alapvetően nem volt nagy forgalom. Bele kellett húznom, mert már nem volt sok időm sötétedésig, és még vissza is kellett jönni. Bevallom őszintén, eléggé megviselt az út. Elkényelmesedett életemben nem vagyok hozzászokva a komolyabb fizikai megterhelésekhez, így izzadtam és lihegtem rendesen felfelé. Sajnos elfelejtettem rövidnadrágot csomagolni, így farmerban másztam meg a hegyet, ami adott egy plusz izzadási faktort. A kilátás az útról gyönyörű volt, az egész völgyet be lehetett látni. Az asiagoi emlékmű kimagaslott, ezen kívül sikerült meglátni a repülőteret is. Semmi extrára nem kell gondolni, egy kis vidéki reptér, főleg permetezőknek és vitorlázó vontatóknak. Ezen felül a lassan lenyugvó Nap színei is adtak egy pluszt a látványhoz.

Kb. félúton volt egy kisebb pihenőhely, romokkal. Már nem emlékszem, hogy római eredetűek voltak-e vagy sem, de majdnem teljesen be voltak temetve. Csak pár kődarab látszott ki, valamint a föld alatt beomlott folyosókat lehetett látni. Itt egy picit megpihentem, majd erőt vettem magamon és folytattam utam felfelé.

Volt egy pont amikor majdnem feladtam a vége felé, mikor már fák között kanyargott az út, amit már nem aszfalt borított, de végül arra gondoltam, hogy ha mér idáig eljöttem, akkor csak el kellene mennem az út végéig. Végül sikerült is felérnem az erődig, ami azt kell hogy mondjam megérte a fáradozásokat.

Az erőd mellett volt egy padocska, azzal szemben pedig két tábla az erőd történetéről, sajnos főleg olaszul, de volt angol szöveg is ha jól emlékszem. Voltak régi képek is az erődről, eléggé le volt pusztulva. Szerencsére pár éve felújították a romokat (igen, ez furcsán hangzik, de tényleg ez történt :-)), úgyhogy most felújított romok között lehet sétálni. Az erődön belül van egy nagy központi tér, onnan nyílnak különböző, ma már részben beomlott helyiségek, amiket meg lehet nézni. Mindenhol kis táblán kiírták, hogy mi micsoda volt régen. Pl. volt lőszerraktár, istálló, stb. Egy emberrel találkoztam fent az erősnél, egy halk ciao után nem is foglalkoztunk nagyon egymással. Lassan be is sötétedett, így egy bő fél óra után el is hagytam az erődöt. A padnál kicsit megpihentem, megittam a vizem, megettem a kókuszrudat és elindultam visszafelé. Paolonak küldtem egy SMS-t, hogy még élek, ő pedig visszaírta Giuseppe telefonszámát, meg azt, hogy épp lent vannak még Asiagoban Chiarával, és ha leérek akkor keressem meg őket nyugodtan.

Lefelé kicsit gyorsabban haladtam, így kb. egy óra alatt lent is voltam a faluban. Felfelé ennek az időnek majdnem a kétszerese kellett. Asiagoba visszajutni már egy kicsit izgalmasabb volt, ugyanis a sötétben, úton kellett menni, és egy darab halvány kis zseblámpám volt, mellettem pedig ezerrel húztak el az autók. Végül gond nélkül átértem Asiagoba, ahol már volt némi járda. Sikerült a többiekkel is összefutni. Épp egy „pub” szerűségben voltak, én is rendeltem egy szenyát meg egy sört. Kellemesen elbeszélgettünk, megkajáltunk, majd elindultunk vissza. Először taxival akartunk menni, de nem volt elérhető, csak kb. fél óra múlva. Annyit nem akartunk várni, úgyhogy elindultunk gyalog. Az erőd után nem esett jól a dolog, de szerencsére sikerült ezt is túlélni. Az aznapi teljesítményemet Chiara úgy méltatta, hogy már egy fél Simon vagyok. :-) Ez elég nagy elismerés volt, ismerve Simon teljesítőképességét.

A második héten elég durván le voltunk terhelve. Ki kellett értékelnünk a méréseinket, az eredményekből pedig kellett csinálni valami tudományt is. Ezen kívül írnunk kellett egy proposalt is, valamint elkészíteni egy prezentációt az eredményeinkből. Gyakorlatilag a már korábban leírt rutin volt minden nap. Reggeli, séta, munka, séta, ebéd, séta, munka, séta vacsora és esetleg még séta és munka és séta. Eléggé elfáradtunk a végére. Péntekre meg akartam borotválkozni, de Chiara lebeszélt róla (nem volt nehéz), arra hivatkozva, hogy leharcoltnak kell kinéznem, hogy lássák milyen keményen dolgoztunk a héten.

Mi voltunk az elsők akik előadták a munkájukat, viszonylag jól sikerült azt hiszem, bár kicsit kifutottunk az időből. Voltak kérdések, valamint a szervezők értékelték a proposalunkat és az előadást. Azt hiszem az utolsó napra rányomta kicsit a bélyegét a fáradtság, valamint az, hogy tudtuk, ez lesz az utolsó esténk együtt. Ráadásul az egész délután rohanás volt, mert az egyik szervező, prof. Dennefeld meg akarta nézni este a tehenek vonulását. Mi ennek nem örültünk, de később kiderült hogy a tehénvonulás végül is jó móka. Az utolsó előadás után megköszöntük a részvételt az iskolában, mindenki szépeket mondott, majd utoljára megtettük a csillagvizsgáló-hotel útvonalat. Megmondom őszintén elég szomorú voltam, hogy ott kell majd hagynom ezt az egészet. A többieket, az új barátaimat, Olaszországot, a hotelt, mindent. Estére már terveztük a búcsúbulit, de előtte még megnéztük a teheneket vonulni.

Mint kiderült, a gazdák ilyenkor ősz elején hajtják le az állatokat a hegyről a melegebb völgyekbe. Asiago amúgy is híres a sajtjairól, a többiek be is vásároltak a helyi sajtszaküzletben, ahol volt vagy százféle sajt. Szemben ezzel a bolttal felállítottak egy standot, volt ingyen sajt és bor, így minden érdeklődő tudott falatozni a tehenek vonulása előtt. Mi is elvegyültünk a tömegben és figyeltük mi lesz,.

Először lovasok érkeztek, majd traktorok és végül a végtelen számú tehén. Az alkalom miatt mindegyikük nyakába kolompot raktak, így nem csak sokan voltak, de eszméletlen lármát is csaptak. Hosszú percekig vonultak száz számra, mi pedig figyeltük őket. Voltak nagy tehenek, kis tehenek, öreg tehenek, fiatal tehenek. Este lett mire elvonult az összes állat. Mi visszamentünk a hotelbe az „utolsó vacsorára”. Itt a szervezők mondtak egy szép beszédet az iskoláról, meg rólunk, meg mindenről és végül megkaptuk az okleveleket a nyári iskola sikeres elvégzéséért.

Közben már megint osztogatták a „spriccet”, valamint most nagyobb mennyiségű minőségi bort is kihoztak az asztalokhoz. A vacsora sok fogásos volt, alig bírtuk megenni. Kivételesen nem volt tészta, de ezt mi nem bántuk.

Hogy megköszönjék a munkáját, Simon és az egyik török csaj, aki amúgy nem volt a suli résztvevője, csak épp Asiagoban dolgozott/tanult készítettek egy tök jó rajzot Alessandroról.

Az este további részében átvonultunk a bárba és valaki sikeresen bekapcsolta a karaokee funkciót a TV-n, így hajnalig énekelgettünk és söröztünk. Azt kell hogy mondjam, az utolsó este brutálisan jól sikerült. Végre kitudtuk tombolni magunkat két hét munka után. Valamint tudtuk, hogy kb. ez az utolsó alkalom, hogy mind együtt vagyunk.

A reggel elég durva volt, még mindig nem tudom hogy sikerült kijutnom a buszhoz időben. Páran maradtak fent, akik másmerre mentek, vagy épp autóval mentek tovább. A busz levitt minket Vicenzába, itt páran vonatra ültünk. A többiek továbbmentek a reptérre. Itt vettem „végső” búcsút az olasz különítménytől illetve Arvindtól. A vasútállomáson vártam pár órát a vonatomra, amivel ismét Velencébe mentem, majd ott is várni kellett egy keveset az éjszakai vonatra. Itt már nagyon fáradt voltam, úgyhogy Velencében nem sokat mászkáltam ezúttal, valamint este is a vonaton kb. azonnal lefeküdtem aludni a velem utazó három osztrák csaj legnagyobb örömére.

Reggel megérkeztem Bécsbe, ahol kb. egy óra várakozás után felszálltam a budapesti vonatra és végül kb. három órás vonatozás után visszaértem Budapestre.

Összefoglalva a dolgokat, nagyon örülök hogy Péter rábeszélt erre a sulira tavasszal. Egyrészt szakmai szempontból is nagyon megérte, hogy elmentem, másrészt rengeteg új élménnyel és baráttal gazdagodtam. Minden csillagász ismerősömnek tudom javasolni, hogy ha lehetősége van rá, jelentkezzen a következő NEON iskolák valamelyikébe, mert ha minden évben ilyen színvonalas a program és ilyen jó társaság jön össze, akkor mindenképpen megéri kimenni. Emellett azt hiszem sikerült életre szóló barátságokat kialakítani, ami jó dolog. Ami nem jó, hogy olyan nagy távolság választ el a többiektől. Nagyon szeretnék velük újra találkozni valamikor, remélem a jövőben ez sikerül is, még ha nem is egyszerre mindannyiukkal, de úgy szép apránként. :-)

NEON School Olaszország

Még tavasszal hívta fel a figyelmemet a témavezetőm egy nyári iskolában való részvételre, amit NEON Schoolnak hívnak. Mivel eddig még nem sikerült eljutnom egy nyári iskolába se, úgy döntöttem beadom a jelentkezést. Egy webes pályázati lapot kellett kitölteni ahol mindenféle dolgokat kérdeztek tőlem, pl. hol végeztem, mit dolgoztam eddig, stb. A dolog külön izgalmas volt, ugyanis az iskolába doktori hallgatók jelentkezhettek (ill. még postdoc jelentkezéseket is elfogadtak) és én akkor még nem voltam hallgató. Szerencsére közben felvettek az ELTE-re és még nagyobb szerencsémre a nyári iskolába is. Először elég hihetetlennek tűnt, hisz a szervezők bevallása szerint is többszörös volt a túljelentkezés. Nem tudom milyen kritériumok alapján válogattak, de bekerültem. Az intézetből még ketten jelentkeztek, Elza és Levente, de sajnos egyiküket sem hívták be.

A nyári iskola idén Olaszországban került megrendezésre, az Asiagoi Obszervatóriumban. Asiago Olaszország északi részén található, egy nagy fennsík a hegyek között. Mint kiderült, az ottani sajtok nagyon híresek. Ezen kívül a városban található egy hatalmas világháborús emlékmű.

Nagy izgalommal vártam az iskola kezdetét, főleg hogy az utazáshoz vonatot vettem igénybe. Első körben el kellett jutnom Bécsbe, majd onnan éjszakai járattal Velencébe és onnan Vicenzába, ahol egy busz jött értünk és vitt minket Asiagoba. Az odafelé út elég kellemes volt, Budapestről Railjettel mentem Bécsbe, majd az éjszakai járaton kiderült hogy a 3 szobatársam közül kettő magyar (egy pár, nyaralni mentek épp Olaszországba). Valamikor hajnalban pedig beesett egy idős néni is, vele nem sokat kommunikáltam. A lehetőségekhez képest kipihentem magam, mert Velencében hosszú nap elé néztem. Az egyik első dolog amivel szembesültem a velencei Santa Lucia vasútállomáson az volt, amivel a bécsi Westbahnhof-on is: a WC-kbe ~1 euróért lehetett bemenni, de nem volt wc-s néni, csak egy automata. Szóval ha az embernek nincs aprója az szívás. Nekem természetesen nem volt, így először vásároltam egy Velence térképet 2 euróért (ez később nagyon jó ötletnek bizonyult), majd a visszajáróból bejutottam a mosdóba.

A folyó ügyek elintézése után egy széfet próbáltam találni, amibe le akartam rakni a nagy utazótáskámat. Természetesen nem találtam, így a maradék 7 órámat Velencében a táskám társaságában töltöttem. A vízszintes részekkel nem volt baj, viszont abban a városban rengeteg híd van, amik az esetek 99%-ban lépcsősek, és azokon átcipelni a cuccot nem volt éppen leányálom, főleg hogy minden sarkon volt egy. Ennek ellenére sikerült bejárni a várost nagyjából.

Első körben azt kell hogy mondjam hogy a város nagyon szép. Nem véletlenül ragadta meg annyi író és költő fantáziáját. Rengeteg régi épületet látni, új építésűvel szinte alig találkoztam. A városban benne van a karneválok és a forgatag hangulata, főleg hogy több ezernyi turista hömpölyög végig Velence utcáin nap mint nap. Ez nagyon sokat ad a hangulathoz, de sajnos néha sokat el is vesz. A kisebb, árusokkal teli utcákban a tömeg már már elviselhetetlen volt, mindenki ment előre és bizony vigyázni kellett hogy az embertömeg nehogy magával ragadjon. Egyébként a helyieken is látszott hogy gyakorlatilag 100%-ban az idelátogatókból élnek. Mindenhol lehetett venni mindent. Karneváli maszkoktól kezdve használhatatlan csecsebecsékig minden volt. Lépten nyomon kofákba botlott az ember, még ott is ahol nem számított rájuk. Sokszor előfordult hogy épp egy kis sikátorban törtem előre és mikor kijutottam valami noname térre ott is árusokba botlottam. A kedvenceim a Gucci táskákat áruló néger srácok voltak. A főbb útvonalak mellett ácsorogtak, egy lepedőre lepakolt táskatömeg mellett. Ha valaki csak ránézett a táskákra már próbálták eladni neki. Nem kérdeztem meg mennyibe kerültek, de gyanús volt hogy a leesett a teherautóról kategória volt mind.

Az árusok mellett amiből végtelen számú volt még azok az éttermek, pizzériák, fagyizók voltak. Mindenhol lehetett látni legalább egy kávézót, de általában éttermet, ahol természetesen arany árban lehetett eredeti olasz pizzát rendelni. Délután, mikor már a tököm is tele volt a mászkálással és elfáradtam rendesen, én is beültem egy étterembe és megkóstoltam a pizzát. Ez, mint később kiderült, hiba volt. A kaja nem volt rossz, de nem is volt jó. Tudom hogy az olasz pizza más, de gyakorlatilag a tészta papírvékony volt és a feltét is elég ritkásan foglalt helyet a pizza tetején. Az ára se volt gyenge, de úgy voltam vele, hogy egyszer élünk. Ami még érdekes volt itt a számomra, az a borravaló rendszer. Biztos én utaztam még keveset eddig a nagyvilágban, de itt úgy volt, hogy a borravaló is benne volt az árban, egyszerűen csak kiszolgálási díjnak nevezve. Mint később kiderült, nem is nagyon szokás ilyen helyeken még efölött adni pénzt.

Visszatérve a városa, egy célpontom volt, a Szent Márk tér. Azt mondták az feltétlenül nézzem meg. Egy baj volt csak, hogy gyakorlatilag a város másik végében volt, vizitaxizni meg nem volt kedvem. Illetve a pénztárcámnak nem volt kedve. :-) Ennek ellenére nekivágtam, de pár száz méter után realizálódott bennem, hogy Velence gyakorlatilag egy hatalmas labirintus. Rengetek csatorna, rengeteg híd és rengetek apró sikátorszerű utca. Itt áldottam magam hogy kellett az apró WC-re és vettem egy térképet hogy legyen mit beledobni az automatába. A térkép ellenére az elején sikerült kicsit elkeverednem, de szerencsére rátaláltam a sárga táblás útra, ami gyakorlatilag körbemegy a városban és érint minden fontosabb helyet. Ezt követve viszonylag hamar (2 óra) sikerült eljutnom a Szent Márk térre. Ez is olyan volt, hogy csak mentem, mendegéltem egy kis sikátorban és egyszer csak mikor vége lett egy gigászi épülettel találtam szembe magam, meg vagy ezer turistával. Az épület volt a Szent Márk Bazilika. Előtte terült el a Szent Márk tér, amit onnan lehetett felismerni, hogy csak egy valamiből volt több mint a turistákból: a galambokból. Még tábla is volt, hogy az etetésük tilos, de ezt általában mindenki leszarta és szórta a kaját a szárnyas patkányoknak. A tér és az azt körülvevő épületek nagyon szépek voltak, csak a tanulmányozásukkal órákat lehetett volna eltölteni. A téren volt még egy hatalmas torony, amit én csak Velence falloszának neveztem el. De tényleg olyan volt.

A teret dél felé elhagyva a gondolakikötőbe lehetett jutni. A várostól délre lévő szigeteket nagyon szépen lehetett onnan látni, valamint délnyugat felé megláttam egy gyönyörű épületet a túlparton, és eldöntöttem hogy oda nekem el kell mennem. Osztottam-szoroztam az idővel és kijött, hogy ha iparkodok ez a kerülő még belefér. Átmentem hát megint egy hatalmas hídon, ami a Grand Canal fölött ível át és egy bő háromnegyed órás séta után megérkeztem a Santa Maria della Salute templomhoz. Egy gyönyörű épületről van szó, a lépcsőjén több tucatnyi turista lézengett. Sajnos bemenni már se energiám se pénzem nem volt. Elmentem ezért keleti irányba, ahol a templomnak helyet adó földnyelv kicsúcsosodott. Itt volt egy szép régi vitorláshajó kikötve, és a földnyelv végén egy fiú szobor, aki egy békát tartott a kezében. Nem egészen értettem a szobor mondanivalóját, de biztos. A földnyelv végéről nagyon szép kilátás nyílt Velencére és a déli szigetecskékre. Miután jól kifényképeztem magam elindultam visszafelé. A templom lépcsőjén megebédeltem az otthonról hozott szenyákból, majd Velence déli részén kerülve visszaszenvedtem magam a vasútállomásig. Nagyon jó voltam, ugyanis majdnem két órám volt még a vonatom indulásáig, ezért elmentem a korábban már említett étterembe benyomni egy pizzát.

Az evéssel szépen lassan elment az idő, és kényelmes tempóban visszamentem a vasútállomásra, hol ismét igénybe vettem a helyi WC szolgáltatásait. Annyi pozitívum volt a dologban hogy jó nagy fülkék voltak, így sikerült átöltöznöm. Erre azért volt szükség, mert a városban kb. 30-35 fok volt és természetesen egy táskát cipelve ez még többen is tűnt, ezért úgy átizzadtam a pólóm hogy szép nagy fehér sófoltok keletkeztek rajta. Ennyi ásványi anyagot bőrön keresztül szerintem még soha sem vesztettem eddigi életemben, úgyhogy már ezért megérte elmenni Velencébe. :-)

A vonatút Vicenzába nagyon kellemes volt,főleg hogy jól esett majdnem 8 órányi mászkálás után végre párnázott székben ülni. Gond nélkül sikerült leszállnom a célállomáson, ugyanis arrafelé a vonaton van kis TV ami kijelzi hogy merre járunk, plusz be is mondja egy kellemes női hang a következő megálló nevét.

Vicenza egy kellemes olasz város, bár olyan sokat nem láttam belőle, de mesélték. :-) Az állomás elé mentem ki, ahol az utasítás szerint várnunk kellett a buszt. Rajtam kívül még vagy 7-8 emberkét vártak ott. Mikor kimentem az állomás elé megpillantottam két srácot, akikről kiderült, hogy ők is a suliba jöttek. Egyikük Ben volt Angliából, a másik srác pedig Yasser Irakból. Ő úgy került egy európai rendezésű nyári iskolába, hogy itt folytatja doktori tanulmányait. Kellemesen elbeszélgettünk egy jó fél órát, bár nagyon éreztem hogy az angolom be van rozsdásodva, valamint Ben angol angolt beszélt, ami külön kihívás volt. Yasser meg hozzám hasonlóan nem éppen anyanyelvi szinten beszélte nyelvet. Ennek ellenére sikerült megértenünk egymást. Időközben csatlakozott hozzánk Miriam Spanyolországból, és később kiderült hogy a közelben beszélgető olasz srácok is az iskolába jöttek.

A busz némi késéssel megérkezett és felszállva rá találkoztam a többiekkel is. Akkor még csak idegen arcok voltak, megjegyezhetetlen nevekkel, és nem is gondoltam hogy két hét múlva életem egyik legfájdalmasabb búcsúját veszem tőlük. A buszon Ben mellett ültem, vele beszélgettem kisebb-nagyobb megszakításokkal. Közben pedig tátott szájjal bámultunk ki a buszból, ugyanis Vicenza elhagyása után a hegyek felé vettük az irányt.

A felfelé vezető út csodálatosan szép volt, nagyon bánom hogy akkor nem fényképeztem. A hegyre vezető szerpentinről az egész alföldi régiót be lehetett látni, gyakorlatilag a horizontig városok húzódtak, a hegyek felé pedig hatalmas szirteket látunk. Gyönyörű volt az út. Az utolsó fél órában kb. már a fennsíkon haladtunk ahol Asiago is elterült. Utunk végén egy Asiagohoz nagyon közel (1 km kb.) eső faluba érkeztünk, Pennar-ba, ahol a helyi hotelben szállásoltak el minket. A hotel nagyon kellemes hely volt, egy kis család üzemeltette. Egy idősebb néni, ő volt az anyuka ha jól gondolom, valamint két fia, az egyik középkorú, a másik fiatalabb. Valamint volt még egy tolószékes bácsi, őt nem igazán tudtam hogy pontosan ki. Kétágyas szobákban kaptunk helyet, az én szobatársam Georgi lett a 102 szobában. Georgi Bulgáriából érkezett, és teljesen bolond volt, amiért imádtuk. :-) Előszeretettel zavart össze mindenkit azzal, hogy bolgár szokás szerint mikor igent mondott megrázta a fejét, mikor pedig nemet akkor bólogatott. Ezt el is mondta nekünk hogy figyeljünk erre, de persze mindig sikerült összezavarnia minket ezzel.

A társaság elég vegyes volt, négy olasz érkezett az iskolába, Chiara, Paolo, Giuseppe és Emanuele. Angliából (illetve azt hiszem az pontosabb hogy az Egyesült Királyságból) hárman jöttek, Joe, Simon és Ben. Spanyolországból ketten, Miriam és Anuar, Törökországból is ketten, Ilknur és Nasibe. Szlovéniából egy srác jött, Jure, Bulgáriából a már említett Georgi, Taisiya Oroszországból, Lucky Indonéziából ha jól emlékszem, Yasser Irakból, Arvind Indiából, Hayley az Egyesült Államokból és Beata Lengyelországból.

Amint látható a társaság nem csak európai, de világ szinten is nagyon vegyes. Az Európán kívüli diákok úgy kerültek be a válogatásba hogy európai intézetben csinálják a doktorijukat. Összesen így húszan voltunk, az első nap végén beosztottak minket négy fős csoportokba és minden csoport kapott egy-egy „tanárt” maga mellé, aki a maradék két hétben egyengette a csapat észleléseit és az adatfeldolgozást.

Visszatérve a hotelre, volt ott egy nagy ebédlő, ahová napközben meg este sokan jártak enni, valamint egy kis bár ahol mindenféle alkoholokat lehetett venni és jégkrémet. Első este volt egy kisebbfajta welcome party, itt találkoztam először a „spricc” nevű itallal, amit úgy állítottak elő, hogy valamilyen elviselhetetlen ízű, piros színű szénsavas üdítőt összeöntöttek bubis (!!!) fehérborral. Az eredmény katasztrofális volt, de azért ittam belőle. Mondjuk én a bubis fehérbort simán pezsgőnek mondtam volna, de állítólag nem az volt és úgy éreztem hogy olaszokkal nem kellene leállnom borokról vitatkozni. Persze itt már elkezdtünk ismerkedni, mindenki mondta a nevét meg hogy honnan jött és ezt kb. mindenki azonnal el is felejtette utána. :-) Beletelt jó pár napba mire sikerült a nevek egy részét memorizálni, de a második hét végér már mindenki tudta mindenki nevét és ez nagy eredmény volt. :-) A személyzet is tök kedves volt, az első este volt egy aranyos fekete hajú pincércsaj, aki az első napokban olt még ott az ebédeknél, vacsoráknál, de utána letűnt. Egyes vélemények szerint miattunk menekült el, de én ezt kétlem. :-) Volt még egy idősebb felszolgáló hölgy is, ő nem nagyon beszélt angolul, de megkedveltük, meg szerintem ő is minket, főleg Georgit. A történet az volt, hogy minden nap megkaptuk a menüt az ebédhez és a vacsorához, persze olaszul. A kaják 90%-a tészta volt valamivel. Mi persze mindig elfelejtettük mit rendeltünk, ezért elkezdtük felírni vagy épp lefényképezni a menüt. Georgi is ezt tette, csak ő épp mindig a szalvétájára írta fel a kaják nevét, és ez nagyon megtetszett az idősebb pincérnőnek, így mindig külön odament Georgihoz és elolvasta a szalvétájára írt kaják nevét és ő mindig külön meg is kapta azokat kérdés nélkül. A kajálások amúgy általában kb. 2 órásak voltak, ezt a végén már nehezen toleráltuk, de ez volt. A felállás az volt, hogy a pincérnők hozták ki a kajákat sorban és kiabálták a nevüket olaszul, mi meg néztünk bután és próbáltunk tippelni hogy melyik a miénk. Az első pár nap katasztrofális volt, de utána sikerült gördülékenyebbé tennünk a felszolgálást. Az alap volt hogy kancsóban kaptunk bort, illetve végtelen mennyiségben ásványvizet. A desszert is kb. minden alkalommal megért egy misét. Az olasz kávé pedig kb. olyan mint egy lórúgás. Nem vagyok nagy kávés, de ott néha úgy éreztem muszáj inni. A hatás az volt, hogy valahogy megittam, de már a számat és a nyelőcsövemet is marta a koffein, utána 1 órán át pörögtem majd majdnem elaludtam. Az ételek egyébként rendkívül finomak voltak, bár a második hétre már kicsit untuk a tésztát.

Folyt köv.