Kvantumfluktuációk

A hegyre felmenni és onnan lejönni minden nap egy kicsit bezombisítja az embert. Folyamatos kanyargás, mindig tele nyugdíjasokkal vagy kölkökkel, az egyetlen izgalom az, hogy várjuk mikor robban le az 50 éves busz alattunk az emelkedőn.

Ma szokásos melankóliával szálltam fel a Normafánál a 21A-ra, hogy leérve a Moszkva, akarom mondani, a Széll Kálmán térre majd onnan jól továbbmenjek a dolgomra. Ekkor még nem is sejtettem hogy a mai lefelé út kicsit más lesz.

Elindultunk. Minden a szokásos, bőg a motor, pedig még csak vízszintesen megyünk, a sofőr lazán ignorálja a felénk néző elsőbbségadás kötelező táblát, szóval semmi extra. De ekkor sofőrünk beledörmögte a mikrofonba a következő megállót. Nem tudnám mihez hasonlítani a hangját és a hangszínét, de ott és akkor már éreztük hogy itt nem a szokásos BKV sofőrrel állunk szemben. Pár megálló után bögyös anyuka száll fel kislányával, akit egyik karjával tart. Mivel a busz elején ültem, pontosan hallottam a hölgy és a sofőr beszélgetését:

Nő: -Jó napot, Önnél tudok jegyet venni?

Sofőr: -NEM.

(pár másodperc szünet)

Nő: -De akkor hogy utazzak ezen a buszon?

S: -Maga most bliccelni fog. 

Nő arcán rémület ahogy elindul a busz belseje felé, kislánya kitartóan kapaszkodik anyuka melleibe meg a kezébe, de akkor megtörténik a csoda: bereccsennek a hangszórók, és a sofőr szól hozzánk:

- Figyelem, adjon már valaki a hölgynek egy jegyet, hogy ne kelljen bliccelnie, mert az mégis csak veszélyes. Na, legyenek szívesek már, valaki!

Nekem itt már rángatózott az arcom, de még sikerült visszafognom a röhögést. Anyuka nagy kutyus szemekkel néz körbe. Mivel én voltam legközelebb adtam neki egy jegyet, amit nagyon megköszönt, és annak ellenére hogy mondtam hogy nem kell kifizetnie, egy kézzel előhúzta a pénztárcáját (másikban gyerek) és előkotort 280 forintot az egy darab 10-es gyűjtőből való jegyért. Majd lyukasztott és békében utazott tovább. Sofőrünk megnyugodva mormogott valamit a mikrofonba és mentünk tovább. Nekem meg valamiért a tej jutott eszembe...

Pár megállóval később ismét reccsennek a mikrofonok:

-Hét, te ott hátul a hármas ajtónál. Igen, te, nyomd már meg a gombot. A nyitót! Igen! Köszi!

Mint kiderült rosszalkodott az ajtó, de ezt hamar megtudtuk a sofőrtől:

-Nem nyílik ez, valami baja van. Kívülről nem jó a gomb! Nem értem mi baja lehet.

Ezt így mind bele a mikrofonba, hogy mindenki jól hallja. Következő megálló. Valami angolul beszélő picsák szállnak fel, egyikük akcentusa gyanúsan magyar. Békésen beszélgetnek angolul, minden második szavuk a "fucking" volt. Elhallgatnám őket, de megint megindul a monológ a hangszórókból:

-Csoda történt! Csoda történt! Jó az ajtó! Kinyílt! Látják? Csoda! Ez csoda!

Majd kis szünet és:

-Nekem ez öröm. Én ennek örülök. Ez azt jelenti hogy megy a busz. Nem kell javítani. Én ennek örülök. Ezzel így éjfélig kihúzom! Csoda!

Én itt már sírtam, az anyuka nagy szemekkel nézett, látszott az arcán hogy nem érti, hogy most ez mindig így van a buszon, vagy csak a sofőrrel van baj.

Arra emlékszem hogy a Déli előtt pár megállóval volt valami aranyköpése még, de sajnos azt már elfelejtettem. Azt viszont nem, hogy Déli előtt felszállt egy kissé furán kinéző fiatalember, és odament sofőrünkhöz. A hangszóróból a következő hallatszott:

-Kérsz egy fülest!? Fülest! Érted? Kérsz egyet? Ezt, egy fülest!

A népek nagy szemekkel néztek hogy most mi a rák van már megint. Mint kiderült a fiatalember nagy cimborája volt a sofőrnek és kedélyesen elbeszélgettek, persze úgy, hogy a srácot nem hallottuk, mert ő ott beszélt be elől a sofőrnek, ő viszont folyamatosan a mikrofonba válaszolt, így az ő részét tisztán hallotta mindenki. A Délinél leszállt az anyuka, látszott rajta hogy örül hogy megúszta élve az utat le a hegyről. Ugyan itt a sofőr nagy barátja is leszállt, de azért még eltréfálkoztak egy kicsit az utasok nagy örömére.

Következett a végállomás, leszálltunk és én már irigyeltem a felszálló utasokat, még csak elképzelni sem mertem hogy milyen kalandokban és beszólásokban lesz részük felfelé.

Sajnos ez így leírva nem túl vicces, de ott a helyszínen, a sofőr hangján beszarás volt. Made my day, ahogy mondani szokták. A totális melankóliát és az elkeseredettséget felváltotta a vidámság és a jövőbe vetett hit, valamint az, hogy nem kell minden BKV sofőrt leírni, vannak ott jó arcok is.