Kvantumfluktuációk

NEON School Olaszország

Még tavasszal hívta fel a figyelmemet a témavezetőm egy nyári iskolában való részvételre, amit NEON Schoolnak hívnak. Mivel eddig még nem sikerült eljutnom egy nyári iskolába se, úgy döntöttem beadom a jelentkezést. Egy webes pályázati lapot kellett kitölteni ahol mindenféle dolgokat kérdeztek tőlem, pl. hol végeztem, mit dolgoztam eddig, stb. A dolog külön izgalmas volt, ugyanis az iskolába doktori hallgatók jelentkezhettek (ill. még postdoc jelentkezéseket is elfogadtak) és én akkor még nem voltam hallgató. Szerencsére közben felvettek az ELTE-re és még nagyobb szerencsémre a nyári iskolába is. Először elég hihetetlennek tűnt, hisz a szervezők bevallása szerint is többszörös volt a túljelentkezés. Nem tudom milyen kritériumok alapján válogattak, de bekerültem. Az intézetből még ketten jelentkeztek, Elza és Levente, de sajnos egyiküket sem hívták be.

A nyári iskola idén Olaszországban került megrendezésre, az Asiagoi Obszervatóriumban. Asiago Olaszország északi részén található, egy nagy fennsík a hegyek között. Mint kiderült, az ottani sajtok nagyon híresek. Ezen kívül a városban található egy hatalmas világháborús emlékmű.

Nagy izgalommal vártam az iskola kezdetét, főleg hogy az utazáshoz vonatot vettem igénybe. Első körben el kellett jutnom Bécsbe, majd onnan éjszakai járattal Velencébe és onnan Vicenzába, ahol egy busz jött értünk és vitt minket Asiagoba. Az odafelé út elég kellemes volt, Budapestről Railjettel mentem Bécsbe, majd az éjszakai járaton kiderült hogy a 3 szobatársam közül kettő magyar (egy pár, nyaralni mentek épp Olaszországba). Valamikor hajnalban pedig beesett egy idős néni is, vele nem sokat kommunikáltam. A lehetőségekhez képest kipihentem magam, mert Velencében hosszú nap elé néztem. Az egyik első dolog amivel szembesültem a velencei Santa Lucia vasútállomáson az volt, amivel a bécsi Westbahnhof-on is: a WC-kbe ~1 euróért lehetett bemenni, de nem volt wc-s néni, csak egy automata. Szóval ha az embernek nincs aprója az szívás. Nekem természetesen nem volt, így először vásároltam egy Velence térképet 2 euróért (ez később nagyon jó ötletnek bizonyult), majd a visszajáróból bejutottam a mosdóba.

A folyó ügyek elintézése után egy széfet próbáltam találni, amibe le akartam rakni a nagy utazótáskámat. Természetesen nem találtam, így a maradék 7 órámat Velencében a táskám társaságában töltöttem. A vízszintes részekkel nem volt baj, viszont abban a városban rengeteg híd van, amik az esetek 99%-ban lépcsősek, és azokon átcipelni a cuccot nem volt éppen leányálom, főleg hogy minden sarkon volt egy. Ennek ellenére sikerült bejárni a várost nagyjából.

Első körben azt kell hogy mondjam hogy a város nagyon szép. Nem véletlenül ragadta meg annyi író és költő fantáziáját. Rengeteg régi épületet látni, új építésűvel szinte alig találkoztam. A városban benne van a karneválok és a forgatag hangulata, főleg hogy több ezernyi turista hömpölyög végig Velence utcáin nap mint nap. Ez nagyon sokat ad a hangulathoz, de sajnos néha sokat el is vesz. A kisebb, árusokkal teli utcákban a tömeg már már elviselhetetlen volt, mindenki ment előre és bizony vigyázni kellett hogy az embertömeg nehogy magával ragadjon. Egyébként a helyieken is látszott hogy gyakorlatilag 100%-ban az idelátogatókból élnek. Mindenhol lehetett venni mindent. Karneváli maszkoktól kezdve használhatatlan csecsebecsékig minden volt. Lépten nyomon kofákba botlott az ember, még ott is ahol nem számított rájuk. Sokszor előfordult hogy épp egy kis sikátorban törtem előre és mikor kijutottam valami noname térre ott is árusokba botlottam. A kedvenceim a Gucci táskákat áruló néger srácok voltak. A főbb útvonalak mellett ácsorogtak, egy lepedőre lepakolt táskatömeg mellett. Ha valaki csak ránézett a táskákra már próbálták eladni neki. Nem kérdeztem meg mennyibe kerültek, de gyanús volt hogy a leesett a teherautóról kategória volt mind.

Az árusok mellett amiből végtelen számú volt még azok az éttermek, pizzériák, fagyizók voltak. Mindenhol lehetett látni legalább egy kávézót, de általában éttermet, ahol természetesen arany árban lehetett eredeti olasz pizzát rendelni. Délután, mikor már a tököm is tele volt a mászkálással és elfáradtam rendesen, én is beültem egy étterembe és megkóstoltam a pizzát. Ez, mint később kiderült, hiba volt. A kaja nem volt rossz, de nem is volt jó. Tudom hogy az olasz pizza más, de gyakorlatilag a tészta papírvékony volt és a feltét is elég ritkásan foglalt helyet a pizza tetején. Az ára se volt gyenge, de úgy voltam vele, hogy egyszer élünk. Ami még érdekes volt itt a számomra, az a borravaló rendszer. Biztos én utaztam még keveset eddig a nagyvilágban, de itt úgy volt, hogy a borravaló is benne volt az árban, egyszerűen csak kiszolgálási díjnak nevezve. Mint később kiderült, nem is nagyon szokás ilyen helyeken még efölött adni pénzt.

Visszatérve a városa, egy célpontom volt, a Szent Márk tér. Azt mondták az feltétlenül nézzem meg. Egy baj volt csak, hogy gyakorlatilag a város másik végében volt, vizitaxizni meg nem volt kedvem. Illetve a pénztárcámnak nem volt kedve. :-) Ennek ellenére nekivágtam, de pár száz méter után realizálódott bennem, hogy Velence gyakorlatilag egy hatalmas labirintus. Rengetek csatorna, rengeteg híd és rengetek apró sikátorszerű utca. Itt áldottam magam hogy kellett az apró WC-re és vettem egy térképet hogy legyen mit beledobni az automatába. A térkép ellenére az elején sikerült kicsit elkeverednem, de szerencsére rátaláltam a sárga táblás útra, ami gyakorlatilag körbemegy a városban és érint minden fontosabb helyet. Ezt követve viszonylag hamar (2 óra) sikerült eljutnom a Szent Márk térre. Ez is olyan volt, hogy csak mentem, mendegéltem egy kis sikátorban és egyszer csak mikor vége lett egy gigászi épülettel találtam szembe magam, meg vagy ezer turistával. Az épület volt a Szent Márk Bazilika. Előtte terült el a Szent Márk tér, amit onnan lehetett felismerni, hogy csak egy valamiből volt több mint a turistákból: a galambokból. Még tábla is volt, hogy az etetésük tilos, de ezt általában mindenki leszarta és szórta a kaját a szárnyas patkányoknak. A tér és az azt körülvevő épületek nagyon szépek voltak, csak a tanulmányozásukkal órákat lehetett volna eltölteni. A téren volt még egy hatalmas torony, amit én csak Velence falloszának neveztem el. De tényleg olyan volt.

A teret dél felé elhagyva a gondolakikötőbe lehetett jutni. A várostól délre lévő szigeteket nagyon szépen lehetett onnan látni, valamint délnyugat felé megláttam egy gyönyörű épületet a túlparton, és eldöntöttem hogy oda nekem el kell mennem. Osztottam-szoroztam az idővel és kijött, hogy ha iparkodok ez a kerülő még belefér. Átmentem hát megint egy hatalmas hídon, ami a Grand Canal fölött ível át és egy bő háromnegyed órás séta után megérkeztem a Santa Maria della Salute templomhoz. Egy gyönyörű épületről van szó, a lépcsőjén több tucatnyi turista lézengett. Sajnos bemenni már se energiám se pénzem nem volt. Elmentem ezért keleti irányba, ahol a templomnak helyet adó földnyelv kicsúcsosodott. Itt volt egy szép régi vitorláshajó kikötve, és a földnyelv végén egy fiú szobor, aki egy békát tartott a kezében. Nem egészen értettem a szobor mondanivalóját, de biztos. A földnyelv végéről nagyon szép kilátás nyílt Velencére és a déli szigetecskékre. Miután jól kifényképeztem magam elindultam visszafelé. A templom lépcsőjén megebédeltem az otthonról hozott szenyákból, majd Velence déli részén kerülve visszaszenvedtem magam a vasútállomásig. Nagyon jó voltam, ugyanis majdnem két órám volt még a vonatom indulásáig, ezért elmentem a korábban már említett étterembe benyomni egy pizzát.

Az evéssel szépen lassan elment az idő, és kényelmes tempóban visszamentem a vasútállomásra, hol ismét igénybe vettem a helyi WC szolgáltatásait. Annyi pozitívum volt a dologban hogy jó nagy fülkék voltak, így sikerült átöltöznöm. Erre azért volt szükség, mert a városban kb. 30-35 fok volt és természetesen egy táskát cipelve ez még többen is tűnt, ezért úgy átizzadtam a pólóm hogy szép nagy fehér sófoltok keletkeztek rajta. Ennyi ásványi anyagot bőrön keresztül szerintem még soha sem vesztettem eddigi életemben, úgyhogy már ezért megérte elmenni Velencébe. :-)

A vonatút Vicenzába nagyon kellemes volt,főleg hogy jól esett majdnem 8 órányi mászkálás után végre párnázott székben ülni. Gond nélkül sikerült leszállnom a célállomáson, ugyanis arrafelé a vonaton van kis TV ami kijelzi hogy merre járunk, plusz be is mondja egy kellemes női hang a következő megálló nevét.

Vicenza egy kellemes olasz város, bár olyan sokat nem láttam belőle, de mesélték. :-) Az állomás elé mentem ki, ahol az utasítás szerint várnunk kellett a buszt. Rajtam kívül még vagy 7-8 emberkét vártak ott. Mikor kimentem az állomás elé megpillantottam két srácot, akikről kiderült, hogy ők is a suliba jöttek. Egyikük Ben volt Angliából, a másik srác pedig Yasser Irakból. Ő úgy került egy európai rendezésű nyári iskolába, hogy itt folytatja doktori tanulmányait. Kellemesen elbeszélgettünk egy jó fél órát, bár nagyon éreztem hogy az angolom be van rozsdásodva, valamint Ben angol angolt beszélt, ami külön kihívás volt. Yasser meg hozzám hasonlóan nem éppen anyanyelvi szinten beszélte nyelvet. Ennek ellenére sikerült megértenünk egymást. Időközben csatlakozott hozzánk Miriam Spanyolországból, és később kiderült hogy a közelben beszélgető olasz srácok is az iskolába jöttek.

A busz némi késéssel megérkezett és felszállva rá találkoztam a többiekkel is. Akkor még csak idegen arcok voltak, megjegyezhetetlen nevekkel, és nem is gondoltam hogy két hét múlva életem egyik legfájdalmasabb búcsúját veszem tőlük. A buszon Ben mellett ültem, vele beszélgettem kisebb-nagyobb megszakításokkal. Közben pedig tátott szájjal bámultunk ki a buszból, ugyanis Vicenza elhagyása után a hegyek felé vettük az irányt.

A felfelé vezető út csodálatosan szép volt, nagyon bánom hogy akkor nem fényképeztem. A hegyre vezető szerpentinről az egész alföldi régiót be lehetett látni, gyakorlatilag a horizontig városok húzódtak, a hegyek felé pedig hatalmas szirteket látunk. Gyönyörű volt az út. Az utolsó fél órában kb. már a fennsíkon haladtunk ahol Asiago is elterült. Utunk végén egy Asiagohoz nagyon közel (1 km kb.) eső faluba érkeztünk, Pennar-ba, ahol a helyi hotelben szállásoltak el minket. A hotel nagyon kellemes hely volt, egy kis család üzemeltette. Egy idősebb néni, ő volt az anyuka ha jól gondolom, valamint két fia, az egyik középkorú, a másik fiatalabb. Valamint volt még egy tolószékes bácsi, őt nem igazán tudtam hogy pontosan ki. Kétágyas szobákban kaptunk helyet, az én szobatársam Georgi lett a 102 szobában. Georgi Bulgáriából érkezett, és teljesen bolond volt, amiért imádtuk. :-) Előszeretettel zavart össze mindenkit azzal, hogy bolgár szokás szerint mikor igent mondott megrázta a fejét, mikor pedig nemet akkor bólogatott. Ezt el is mondta nekünk hogy figyeljünk erre, de persze mindig sikerült összezavarnia minket ezzel.

A társaság elég vegyes volt, négy olasz érkezett az iskolába, Chiara, Paolo, Giuseppe és Emanuele. Angliából (illetve azt hiszem az pontosabb hogy az Egyesült Királyságból) hárman jöttek, Joe, Simon és Ben. Spanyolországból ketten, Miriam és Anuar, Törökországból is ketten, Ilknur és Nasibe. Szlovéniából egy srác jött, Jure, Bulgáriából a már említett Georgi, Taisiya Oroszországból, Lucky Indonéziából ha jól emlékszem, Yasser Irakból, Arvind Indiából, Hayley az Egyesült Államokból és Beata Lengyelországból.

Amint látható a társaság nem csak európai, de világ szinten is nagyon vegyes. Az Európán kívüli diákok úgy kerültek be a válogatásba hogy európai intézetben csinálják a doktorijukat. Összesen így húszan voltunk, az első nap végén beosztottak minket négy fős csoportokba és minden csoport kapott egy-egy „tanárt” maga mellé, aki a maradék két hétben egyengette a csapat észleléseit és az adatfeldolgozást.

Visszatérve a hotelre, volt ott egy nagy ebédlő, ahová napközben meg este sokan jártak enni, valamint egy kis bár ahol mindenféle alkoholokat lehetett venni és jégkrémet. Első este volt egy kisebbfajta welcome party, itt találkoztam először a „spricc” nevű itallal, amit úgy állítottak elő, hogy valamilyen elviselhetetlen ízű, piros színű szénsavas üdítőt összeöntöttek bubis (!!!) fehérborral. Az eredmény katasztrofális volt, de azért ittam belőle. Mondjuk én a bubis fehérbort simán pezsgőnek mondtam volna, de állítólag nem az volt és úgy éreztem hogy olaszokkal nem kellene leállnom borokról vitatkozni. Persze itt már elkezdtünk ismerkedni, mindenki mondta a nevét meg hogy honnan jött és ezt kb. mindenki azonnal el is felejtette utána. :-) Beletelt jó pár napba mire sikerült a nevek egy részét memorizálni, de a második hét végér már mindenki tudta mindenki nevét és ez nagy eredmény volt. :-) A személyzet is tök kedves volt, az első este volt egy aranyos fekete hajú pincércsaj, aki az első napokban olt még ott az ebédeknél, vacsoráknál, de utána letűnt. Egyes vélemények szerint miattunk menekült el, de én ezt kétlem. :-) Volt még egy idősebb felszolgáló hölgy is, ő nem nagyon beszélt angolul, de megkedveltük, meg szerintem ő is minket, főleg Georgit. A történet az volt, hogy minden nap megkaptuk a menüt az ebédhez és a vacsorához, persze olaszul. A kaják 90%-a tészta volt valamivel. Mi persze mindig elfelejtettük mit rendeltünk, ezért elkezdtük felírni vagy épp lefényképezni a menüt. Georgi is ezt tette, csak ő épp mindig a szalvétájára írta fel a kaják nevét, és ez nagyon megtetszett az idősebb pincérnőnek, így mindig külön odament Georgihoz és elolvasta a szalvétájára írt kaják nevét és ő mindig külön meg is kapta azokat kérdés nélkül. A kajálások amúgy általában kb. 2 órásak voltak, ezt a végén már nehezen toleráltuk, de ez volt. A felállás az volt, hogy a pincérnők hozták ki a kajákat sorban és kiabálták a nevüket olaszul, mi meg néztünk bután és próbáltunk tippelni hogy melyik a miénk. Az első pár nap katasztrofális volt, de utána sikerült gördülékenyebbé tennünk a felszolgálást. Az alap volt hogy kancsóban kaptunk bort, illetve végtelen mennyiségben ásványvizet. A desszert is kb. minden alkalommal megért egy misét. Az olasz kávé pedig kb. olyan mint egy lórúgás. Nem vagyok nagy kávés, de ott néha úgy éreztem muszáj inni. A hatás az volt, hogy valahogy megittam, de már a számat és a nyelőcsövemet is marta a koffein, utána 1 órán át pörögtem majd majdnem elaludtam. Az ételek egyébként rendkívül finomak voltak, bár a második hétre már kicsit untuk a tésztát.

Folyt köv.