Kvantumfluktuációk

A várva várt folytatás. Enjoy! ;-)

A vasárnapi érkezés után hétfő reggelre nagyjából mindenki kipihente magát, így bele is vetettük magunkat a nyári iskolába. Az első két nap főleg előadások voltak a csillagvizsgálóban, ami egy domb tetején terült el Pennar és Asiago között. Nagyon hangulatos hely volt, egy kis erdő vette körül az egész helyet, elrejtve a kupolákat a kíváncsi szemek elől. A pennari részen két kupola van, az egyikben található az 1,22 méteres Galileo távcső, a másik kupola pedig kizárólag bemutatásra szolgál. Az utóbbiban egy kis távcső volt, azzal megnéztük a Napot az első napokban. Az 1,82 méteres Copernico távcső és a 92/67-es Schmidt az Ekar-hegyi Csillagvizsgálóban található, kb 4 kilométerre Pennartól a hegyekben. Ott is megfordultunk észlelni, de erről majd később.

Az első napokban fotometriai és spektroszkópiai alapozó előadások voltak, utána beosztottak minket négyes csoportokba. Mivel összesen húszan voltunk, így öt csoport született. Először Chiarával, Ilknurral és Taisiyaval kerültem egy csoportba, de Taisiya átment egy másikba, mert a csoportunk témája túl közel volt ahhoz, amit az utóbbi pár évben csinált. Helyette megkaptuk Simont, aki csuda egy figura. :-) Először is, igazi sportember, minden reggel elment futni és napokig azon pörgött, hogy hol lehet biciklit bérelni, mert hogy ő be akarja biciklizni a hegyeket. Végül szerzett is egyet és el is ment x kilométert bicajozni a hegyekben. Ezen kívül azt kell még róla tudni, hogy Rammstein rajongó.

Visszatérve a csoportra, a vezetőnk Alessandro lett, egy helyi csillagász. Ő szimbiotikus rendszerekkel foglalkozik, ez lett a csoportunk témája is. Csináltunk spektroszkópiát és fotometriát is több szimbiotikus csillagra. A hét közepén kezdtük a méréseket, első este mértünk is az 1,22-es távcsővel. Long slit spektroszkópiát csináltunk vele. A mi estéinken az idő elég jó volt, sajnos nem minden csoportnak volt ilyen szerencséje. Volt hogy teljes éjszakák estek ki felhők vagy eső miatt.

Pénteken a Schmidt távcsővel, végül szombaton a „nagyágyúval”, az 1,82 méteres távcsővel mértünk. Ez már igazi élmény volt, ott a hegyen egy komoly műszert építettek az olaszok. Csináltunk spektroszkópiát és fotometriát is, ugyanis mindkettőre képes volt a távcső.

A szakmai részletekkel nem untatnék senkit, elég annyi, hogy fotometriát épp eleget csináltam életemben, de a spektroszkópia igazi újdonság volt. Alessandro nagyon jó tanárunk volt, sokat tanultam/tanultunk tőle, főleg a spektroszkópiáról. Azon kívül hogy jó tanár volt, nagyon jó fej is volt, teljesen jól éreztük magunkat vele.

A napjaink eléggé zsúfoltak voltak, és bizonyos szempontból monotonok is. Minden reggel reggeli a hotelben (persze ha észlelés volt akkor alvás), utána séta a csillagvizsgálóba előadásra, vagy később adatokat feldolgozni, utána délben visszaséta ebédre, utána vissza a csillagvizsgálóba, majd este vissza a hotelbe vacsorázni. Az utolsó napokban vacsora után még volt hogy vissza is mentünk a csillagvizsgálóba, mikor már nem voltak mérések, csak adatfeldolgozás, mert annyi volt a munka. Lényeg a lényeg, nem sok szabadidőnk volt. Nyilván nem nyaralni mentünk, de kicsit szoros volt a menetrend. Egy szabadnapunk volt, az első hét vasárnapja. Ekkor közös túrát szerveztünk, amin majdnem mindenki ott volt. Elmentünk Asiagoba megünnepelni két szülinapot is, ugyanis Chiara és Giuseppe pont aznap lettek egy évvel idősebbek. Tizenegy-dél körül indultunk, mivel előző este többen is észleletek, pl. mi is. Így is volt egy kis kavarodás, de végül sikerült elindulni. Lesétáltunk a városba, és a világháborús emlékmű bejáratánál beültünk egy pizzára. A velencei tapasztalataim után féltem kicsit, de végül az ott felszolgált pizza egész jó volt. Összetoltunk két asztalt hogy nagyjából elférjünk. Chiara és Giuseppe kaptak tőlünk egy-egy aláírt képeslapot emlékbe. Nagyon örültek neki. Együtt megebédeltünk, mindenki megivott valami számára szimpatikus italt, majd ez után csináltunk egy csoportképet nem messze az emlékműtől. Ezt a képet láthattátok az előző rész végén. Sajnos nem mindenki jött el a városba, így páran hiányoznak a képről. Már itt éreztük, hogy nagyon jó kis társaság jött össze. Személy szerint én szinte mindenkit nagyon megkedveltem. Volt egy pár emberke akikkel kevesebbet beszélgettem, de velük kapcsolatban sem volt semmilyen ellenérzésem, egyszerűen csak nem barátkoztunk annyira össze mint a többiekkel.

A csoportkép után bementünk az emlékműbe. Korábban zárva volt, és csak ebéd után nyitott ki, ezért is vártunk vele eddig. Annyit tudok róla mondani, hogy monumentális. Egy nagy sugárúton lehetett hozzá felmenni a dombra, két oldalt fák, előttünk pedig a masszív emlékmű épülete. Miután kijöttünk, Chiara elmesélte, hogy ez még a fasiszta rendszer alatt épült az első világháború után, azért is olyan, amilyen. Tényleg volt benne egyfajta brutális, szögletes erőt és bátorságot sugárzó valami. Volt pár katona fej kifaragva az épület oldalán, tipikus arcok voltak azok is, de mint ahogy megbeszéltük Chiarával, kivételesen ez a stílus illett a hősi halottak emlékművéhez.

Maga az emlékmű az I. világháború egyik nagy csatájának állít emléket, illetve egész pontosan az itt elesett több ezer katonának. Az olaszok és az Osztrák-Magyar Monarchia katonái küzdöttek itt az asiagoi fennsíkért. Az emlékmű teteje egy hatalmas diadalív szerű valami, ami kilométerekről is jól látszik. Alatta pedig egy katakomba szerű valamiben vannak elhelyezve a katonák földi maradványai. Tavaly jártam Auschwitzban, a koncentrációs táborokban, ott volt hasonló érzésem a sok halottal kapcsolatban, mint itt. Nyilván a haláluk körülményei teljesen mások voltak az ottani foglyoknak és itt a katonáknak, de mégis, az embert valami mélységes szomorúság, és Auschwitztól eltérően, mélységes tisztelet fogta el. Nem vagyok egy hippi beállítottságú ember, de a háborút sose tartom jó ötletnek egy konfliktus elrendezésére. Sajnos természetünkből fakadóan szeretjük egymást különféle módokon megölni és megcsonkítani, ami nem jó. Mégis, a háborúban néha találhatunk valami hősieset, valami magasztosat, még akkor is, ha tudjuk, hogy itt emberek egymás életét oltották ki. Nem tudom igazán megmagyarázni a pontos érzéseimet, de ahogy korábban is írtam, a szomorúság és a tisztelet valamiféle keveréke kavarog ilyenkor az emberben. A folyosók ahol a halott katonák urnái voltak szinte végtelennek tűntek. A falakon ezernyi név apró márvány fedlapokon, mögötte pedig mindaz, amit annak idején a katonai temetőből exhumálni tudtak. Hosszú-hosszú percekig róttuk a folyosókat néma csendben, néha mertük megtörni ezt egy-egy rövid mondattal vagy rövid beszélgetéssel. A veszteség érzése, még akkor is ha lassan száz éve történt, mindenkire hatással volt. Elképzeltük azt az ezernyi családot aki gyászolt a férje, gyereke, apja elvesztése után.

Volt még egy igen szép, ámde szomorú pontja az emlékműnek. A központi rész környékén, ahol egy oltár szerűség is volt, találtunk egy rézből készült könyvet. Jó vaskos volt, maguk a réz-lapok is vastagok voltak, és sajnos jó sok is volt belőlük. Ebbe a könyvbe írták bele az összes itt elhunyt katona nevét. Lapozgatva találtam magyar neveket is bőven. Bár a falakon csak az olasz katonák neveit láttuk (nyilván főleg nekik szólt az emlékmű Olaszországban), a könyvben megemlékeztek a másik oldal halottjairól is, ami szerintem egy szép gesztus.

Miután kijöttünk beletelt egy kis időbe míg a csapat visszanyerte a korábbi jókedvét. Minden esetre az emlékmű meglátogatása meghatározó élmény volt és örülök, hogy megnéztük.

Az emlékmű után behatoltunk a város szívébe és elhatároztuk, hogy elfogyasztunk egy fagyit. Először megrémültem az egy euró per gömb áron, de végül bevállaltam egy három gömbös fagyit, egyszer élünk alapon. A többiek alapvetően egy-két gömböt kértek, és mint később kiderült, bizonyos szempontból ők jártak jobban, ugyanis a gömbök hatalmasak voltak. Életem egyik legnagyobb fagyiját kellett elfogyasztanom, de ez nem volt nagy gond, ugyanis eszméletlenül finom volt a cucc. Az egyetlen baj vele az volt hogy gyorsabban olvadt mint ahogy nyalni tudtam. :-)

A fagyi után elindultunk egy kis túrára a közeli tavacskához. Az idő szép volt, mint ahogy a táj is, így kellemesen telt az időnk. A tónál megpihentünk és én felvetettem az ötletet, hogy látogassuk meg a közeli hegyen lévő erődöt. Többen is támogatták volna ezt, de sajnos későre járt és sokaknak mérésük volt este, így egyedül vágtam neki az útnak. Némi vízzel és egy kókuszrúddal indultam neki a hegynek, ami így utólag elég bátor döntésnek tűnt. A többiek sok szerencsét kívántak, valamint Paoloval telefonszámot cseréltem arra az esetre ha ki kellene hívni az olasz mentőket. :-)

Volt egy kis térképem a környékről, még az iskola szervezőitől kapott csomagból hoztam magammal. Először át kellett gyalogolnom a következő faluba, ami nem volt vészes, csak pár kilométer volt. Ami gázabb volt, hogy nem volt járda, így az úton kellett sétálnom. Mondjuk az olaszok meglepően kulturáltan vezettek, úgyhogy odafelé nem volt gond. A faluba egy szerpentines út vitt föl, majd pár sarok után megtaláltam a táblát: Forte Interrotto. Rátértem egy kis utcára ami hamar kivitt a faluból egy hegyi útra. Először még volt aszfalt, jött is nagy ritkán egy-egy autó, de alapvetően nem volt nagy forgalom. Bele kellett húznom, mert már nem volt sok időm sötétedésig, és még vissza is kellett jönni. Bevallom őszintén, eléggé megviselt az út. Elkényelmesedett életemben nem vagyok hozzászokva a komolyabb fizikai megterhelésekhez, így izzadtam és lihegtem rendesen felfelé. Sajnos elfelejtettem rövidnadrágot csomagolni, így farmerban másztam meg a hegyet, ami adott egy plusz izzadási faktort. A kilátás az útról gyönyörű volt, az egész völgyet be lehetett látni. Az asiagoi emlékmű kimagaslott, ezen kívül sikerült meglátni a repülőteret is. Semmi extrára nem kell gondolni, egy kis vidéki reptér, főleg permetezőknek és vitorlázó vontatóknak. Ezen felül a lassan lenyugvó Nap színei is adtak egy pluszt a látványhoz.

Kb. félúton volt egy kisebb pihenőhely, romokkal. Már nem emlékszem, hogy római eredetűek voltak-e vagy sem, de majdnem teljesen be voltak temetve. Csak pár kődarab látszott ki, valamint a föld alatt beomlott folyosókat lehetett látni. Itt egy picit megpihentem, majd erőt vettem magamon és folytattam utam felfelé.

Volt egy pont amikor majdnem feladtam a vége felé, mikor már fák között kanyargott az út, amit már nem aszfalt borított, de végül arra gondoltam, hogy ha mér idáig eljöttem, akkor csak el kellene mennem az út végéig. Végül sikerült is felérnem az erődig, ami azt kell hogy mondjam megérte a fáradozásokat.

Az erőd mellett volt egy padocska, azzal szemben pedig két tábla az erőd történetéről, sajnos főleg olaszul, de volt angol szöveg is ha jól emlékszem. Voltak régi képek is az erődről, eléggé le volt pusztulva. Szerencsére pár éve felújították a romokat (igen, ez furcsán hangzik, de tényleg ez történt :-)), úgyhogy most felújított romok között lehet sétálni. Az erődön belül van egy nagy központi tér, onnan nyílnak különböző, ma már részben beomlott helyiségek, amiket meg lehet nézni. Mindenhol kis táblán kiírták, hogy mi micsoda volt régen. Pl. volt lőszerraktár, istálló, stb. Egy emberrel találkoztam fent az erősnél, egy halk ciao után nem is foglalkoztunk nagyon egymással. Lassan be is sötétedett, így egy bő fél óra után el is hagytam az erődöt. A padnál kicsit megpihentem, megittam a vizem, megettem a kókuszrudat és elindultam visszafelé. Paolonak küldtem egy SMS-t, hogy még élek, ő pedig visszaírta Giuseppe telefonszámát, meg azt, hogy épp lent vannak még Asiagoban Chiarával, és ha leérek akkor keressem meg őket nyugodtan.

Lefelé kicsit gyorsabban haladtam, így kb. egy óra alatt lent is voltam a faluban. Felfelé ennek az időnek majdnem a kétszerese kellett. Asiagoba visszajutni már egy kicsit izgalmasabb volt, ugyanis a sötétben, úton kellett menni, és egy darab halvány kis zseblámpám volt, mellettem pedig ezerrel húztak el az autók. Végül gond nélkül átértem Asiagoba, ahol már volt némi járda. Sikerült a többiekkel is összefutni. Épp egy „pub” szerűségben voltak, én is rendeltem egy szenyát meg egy sört. Kellemesen elbeszélgettünk, megkajáltunk, majd elindultunk vissza. Először taxival akartunk menni, de nem volt elérhető, csak kb. fél óra múlva. Annyit nem akartunk várni, úgyhogy elindultunk gyalog. Az erőd után nem esett jól a dolog, de szerencsére sikerült ezt is túlélni. Az aznapi teljesítményemet Chiara úgy méltatta, hogy már egy fél Simon vagyok. :-) Ez elég nagy elismerés volt, ismerve Simon teljesítőképességét.

A második héten elég durván le voltunk terhelve. Ki kellett értékelnünk a méréseinket, az eredményekből pedig kellett csinálni valami tudományt is. Ezen kívül írnunk kellett egy proposalt is, valamint elkészíteni egy prezentációt az eredményeinkből. Gyakorlatilag a már korábban leírt rutin volt minden nap. Reggeli, séta, munka, séta, ebéd, séta, munka, séta vacsora és esetleg még séta és munka és séta. Eléggé elfáradtunk a végére. Péntekre meg akartam borotválkozni, de Chiara lebeszélt róla (nem volt nehéz), arra hivatkozva, hogy leharcoltnak kell kinéznem, hogy lássák milyen keményen dolgoztunk a héten.

Mi voltunk az elsők akik előadták a munkájukat, viszonylag jól sikerült azt hiszem, bár kicsit kifutottunk az időből. Voltak kérdések, valamint a szervezők értékelték a proposalunkat és az előadást. Azt hiszem az utolsó napra rányomta kicsit a bélyegét a fáradtság, valamint az, hogy tudtuk, ez lesz az utolsó esténk együtt. Ráadásul az egész délután rohanás volt, mert az egyik szervező, prof. Dennefeld meg akarta nézni este a tehenek vonulását. Mi ennek nem örültünk, de később kiderült hogy a tehénvonulás végül is jó móka. Az utolsó előadás után megköszöntük a részvételt az iskolában, mindenki szépeket mondott, majd utoljára megtettük a csillagvizsgáló-hotel útvonalat. Megmondom őszintén elég szomorú voltam, hogy ott kell majd hagynom ezt az egészet. A többieket, az új barátaimat, Olaszországot, a hotelt, mindent. Estére már terveztük a búcsúbulit, de előtte még megnéztük a teheneket vonulni.

Mint kiderült, a gazdák ilyenkor ősz elején hajtják le az állatokat a hegyről a melegebb völgyekbe. Asiago amúgy is híres a sajtjairól, a többiek be is vásároltak a helyi sajtszaküzletben, ahol volt vagy százféle sajt. Szemben ezzel a bolttal felállítottak egy standot, volt ingyen sajt és bor, így minden érdeklődő tudott falatozni a tehenek vonulása előtt. Mi is elvegyültünk a tömegben és figyeltük mi lesz,.

Először lovasok érkeztek, majd traktorok és végül a végtelen számú tehén. Az alkalom miatt mindegyikük nyakába kolompot raktak, így nem csak sokan voltak, de eszméletlen lármát is csaptak. Hosszú percekig vonultak száz számra, mi pedig figyeltük őket. Voltak nagy tehenek, kis tehenek, öreg tehenek, fiatal tehenek. Este lett mire elvonult az összes állat. Mi visszamentünk a hotelbe az „utolsó vacsorára”. Itt a szervezők mondtak egy szép beszédet az iskoláról, meg rólunk, meg mindenről és végül megkaptuk az okleveleket a nyári iskola sikeres elvégzéséért.

Közben már megint osztogatták a „spriccet”, valamint most nagyobb mennyiségű minőségi bort is kihoztak az asztalokhoz. A vacsora sok fogásos volt, alig bírtuk megenni. Kivételesen nem volt tészta, de ezt mi nem bántuk.

Hogy megköszönjék a munkáját, Simon és az egyik török csaj, aki amúgy nem volt a suli résztvevője, csak épp Asiagoban dolgozott/tanult készítettek egy tök jó rajzot Alessandroról.

Az este további részében átvonultunk a bárba és valaki sikeresen bekapcsolta a karaokee funkciót a TV-n, így hajnalig énekelgettünk és söröztünk. Azt kell hogy mondjam, az utolsó este brutálisan jól sikerült. Végre kitudtuk tombolni magunkat két hét munka után. Valamint tudtuk, hogy kb. ez az utolsó alkalom, hogy mind együtt vagyunk.

A reggel elég durva volt, még mindig nem tudom hogy sikerült kijutnom a buszhoz időben. Páran maradtak fent, akik másmerre mentek, vagy épp autóval mentek tovább. A busz levitt minket Vicenzába, itt páran vonatra ültünk. A többiek továbbmentek a reptérre. Itt vettem „végső” búcsút az olasz különítménytől illetve Arvindtól. A vasútállomáson vártam pár órát a vonatomra, amivel ismét Velencébe mentem, majd ott is várni kellett egy keveset az éjszakai vonatra. Itt már nagyon fáradt voltam, úgyhogy Velencében nem sokat mászkáltam ezúttal, valamint este is a vonaton kb. azonnal lefeküdtem aludni a velem utazó három osztrák csaj legnagyobb örömére.

Reggel megérkeztem Bécsbe, ahol kb. egy óra várakozás után felszálltam a budapesti vonatra és végül kb. három órás vonatozás után visszaértem Budapestre.

Összefoglalva a dolgokat, nagyon örülök hogy Péter rábeszélt erre a sulira tavasszal. Egyrészt szakmai szempontból is nagyon megérte, hogy elmentem, másrészt rengeteg új élménnyel és baráttal gazdagodtam. Minden csillagász ismerősömnek tudom javasolni, hogy ha lehetősége van rá, jelentkezzen a következő NEON iskolák valamelyikébe, mert ha minden évben ilyen színvonalas a program és ilyen jó társaság jön össze, akkor mindenképpen megéri kimenni. Emellett azt hiszem sikerült életre szóló barátságokat kialakítani, ami jó dolog. Ami nem jó, hogy olyan nagy távolság választ el a többiektől. Nagyon szeretnék velük újra találkozni valamikor, remélem a jövőben ez sikerül is, még ha nem is egyszerre mindannyiukkal, de úgy szép apránként. :-)